Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-04-05 / 14. szám

kács által elbeszélt pedig valamelyik galilaeai városban történt, nagy különbségeket látunk minden más tekintetben is a kettő között. Mikor Krisztus Simonnak, a farizeusnak házában letelepedett, egy nő, a ki bűnös volt a városban, meghallja, hogy az Idvezitő a farizeusnál van. Bizonyosan hallotta már hogy az az áldott Megváltó hány beteget gyógyított meg s hány nyughatatlan léleknek adott békességet, levevén róluk a bűnnek kínzó súlyát. Epedő szívvel siet a házba s előveszi a kenettel telt edényt. A másik Mária drága, valódi nárduskenetet vehetett elő, hiszen nővérével együtt volt földi vagyona, miből a szeretett Idvezitőért kész volt áldozni. Itt csak Károli Gáspár teszi oda, hogy drága, mert szegény bűnösnőnek anyagi kincsei nem voltak. Lelki kincseit pedig elpazarolta. Mit tegyen hát ? Egy bűnökkel telt sötét élet van háta megett. Hogyan remélhet ő szabadulást attól, a ki olyan szent és tiszta volt. De azok a szemek oly isteni szeretetet sugároznak s a szegény bűnösnő, mig az elkövetett bűnök rémképei kínozzák, melyek elől menekülni óhajt, érzi, hogy ez az isteni lény adhat neki könnyebülést. Tán nem ismeri nagyon jól a fenséges jövendöléseket, melyek arról szólanak, hogy az Ur maga fog egykor eljőni sokat gyötrődött népe megváltására, de szive-lelke édes vágyódása, a lélek mindig nagyobbodó békessége, az áhítatos imádatnak mindig jobban megszentelő ereje összetörik a bűn szeretetének utolsó magvát is szivében. Sírva borul az Idvezitő lábaihoz, a kenettel is megkeni lábait, de a könnyzápor ugy hull szeméből, hogy azzal mosogatja a lábakat, melyekről a jelenések irója azt mondja, hogy azok olyanok mint a kemencékben izzó érc; eltipornak minden tisztá talant. Azután hajával törli meg azokat. Az ott levők közül egy sem tudja bizonyosan, hogy mi ment végbe a szegény nő lelkében, egyedül az Idvezitő. A farizeus házigazda, ki épugy megbotránkozik a külső vétkekben, mint a hogy nem érti az Isten szeretetének hatalmát, mely az emberi lelket tökéletesen képes ujjászülni magában, mert kimondani tiltja az udvariasság, gonoszat gondol az Idvezitő felől is. Ad dig sem hitt többet felőle, mint hogy Próféta, most ezt is kétségbe akarja vonni. Gondolja magában, ha próféta volna, nem engedné, hogy az a bűnös asszony illesse. Meg lehet, ha csak próféta lett volna, nem engedte volna. De mivel Isten Fia volt, ki azért jött, hogy megkeresse, ami elveszett, meg is magyarázza Simonnak, belátván isteni hatalmánál fogva szivébe, hogy az a bűneit keservesen megbánó asszony közelebb van az igazsághoz, mint ő a maga egész farizeusi bölcsességével. Az ő álnok gondolatára felel a Jézus. Ki lehetett az, a ki a gondolatokra is tud felelni? Felel s első szavával mindjárt kifejezi, hogy nagyon gonosz dolognak tartja azt a farizeuskodást. »Vagyon valami mondanivalóm neked4

igy szól s elmondja, hogy egy hitelezőnek volt két adósa. Az egyik 500, a másik 50 dénárral tartozott neki. Adósságukat a hitelező elengedte. Ezzel megkérdi a farizeust, mit gondol, melyik szerette inkább a hitelezőt. Az önmagára mondja ki az Ítéletet, mikor igy szól : Azt hiszem az, a kinek többet engedett el Jézus megmondja, hogy igazán itélt, de a példát alkalmazza az ott történt dolgokra, s kimutatja a farizeus külső nyájaskodásával szemben Mária Magdaléna szeretetének nagyságát. Odafordul az asszonyhoz s igy szól Simonnak: »Látod e ezt az asszonyt? Bejöttem házadba s vizet az én lábaimra nem adtál ; ez pedig könynyeivel áztatta lábaimat s hajával szárította meg. Csókot nekem nem adtál; ez pedig, a mióta bejöttem, nem szűnt meg csókolni az én lábaimat. Olajjal az én fejemet meg nem kented, ez pedig kenettel kente meg az én lábaimat. Annakokáért, mondom neked, megbocsáttatnak az ő sok bűnei, mert nagyon szeretett. A kinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevéssé szeret.« »Oh Isten bölcsességénekés tudásának mélységes gazdagsága« (Róm. 11, 33), igy kiálthatunk fel Pál apostollal. Az, a ki csak a feltűnő bűnöket bánja meg, annak kicsiny szeretete van, hanem ha valakinek sok bűnei voltak is, de nagyon szere'te az Idvezitőt, annak mindaz a sok bűn megbocsáttatik. A régi bűnös nő eltűnt, a bűn kinzó terhe le-Szakadt leikeiről, a képtelen, mert sikertelen erőlködések a megjobbu'ásra most az isteni erő által segítve átszakították a hitetlenségek pokoli gátját a hitetlenség sötét éjszakája helyébe a hit szelid Világa költözött és a könyárban úszó, bűnbánó Magdolnához szelíden hangzik az Idvezitő szava: Megbocsáttatnak a te bűneid. Az ottlevők álmélkodva kiállják: Kicsoda ez, hogy a bűnöket is megbocsátja? Mária Magdolnához pedig ugy hangzanak az Idvezitő szavai, mint a szeráfok zenéje a pokol vad üvöltése után: »A te hited megtartott téged. Eredj el békességgel.« Egy uj világ nyilt fel előtte. A hét ördög helyett abból az isteni Megváltóból kiáradó Lélek megszentelő ereje békességet adott szivébe. Lelkének zűrzavarát a hit szelid harmóniává változtatta. A bűn nem rémiti, de nem is csábítja el többé, mert keblében az Ur Jézus Krisztus neve van lángbetükkel beirva. Ki tilthatná meg neki, hogy kövesse az ő Urát és Idvezitőjét, mikor az városonként és faluként prédi kálja az Isten országát (Luk. 8, 1 — 2). És ha követte, lehetetlen, hogy a bűnök megbocsátása felett való hit teljes odaadássá, a nagy szeretet minden földi szennytől megtisztult, a bűnös embernek örök üdvösséget adó Jézus Krisztus iránt való szent érzeménynyé ne változzék. Látja c-odáit, hallja fenséges beszédeit, a megváltó halál nagy titkát nem értve, szorongó kebellel nézi e'lenségei támadását, a többi szent asszonyokkal megáll keresztjénél, (Máté 27, 16. Ján. 19. 25.) hallja a gúnyolódó tömeg kiáltását, várja-várja, hogy tán majd leszáll még a keresztről, könnyben úszik szeme, mikor a fenséges imát hallja : Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit cselekesznek. Az Idvezitő szavai egymás után hangzanak el. A szegény nő lelke mindig szomorúbb lesz. Ha értené, hogy az az »Elvégeztetett«, a sátán birodalma felett való diadalkiáltás volt, tán uj erőt nyerne, de mikor azt hiszi, hogy az a drága élet végeztetett el, szeretné ő is lelkét a mennyei Atya kezébe ajánlani. Elborzadva látja, hogyan szegezi át egy katona oldalát, hogyan ömlik abból vér és viz, megnézi a többi asszonyokkal együtt (Luk. 23. 55.), hogyan és hova temetik el, azután visszatér velők, hogy kenetet készítsen a drága holttest számára. Milyen kár, hogy a szombatnapon pihenni kell, milyen jó volna legalább holttestét látni. De meglátja biztosan, ez a gyenge remény vigasztalja bánatában. Nem azért gyenge a remény, mintha nem volna bizonyos benne Mária, hogy az Idvezitőt meglátja, hanem azért, mert azt hiszi, csak holt testet talál a sírban. Ki csodálkozhatnék, ha ma is oly sokan vannak a kételkedők, mikor azok szivében is, akik az Urat nagyon szerették, a hit oly hamar megrendült. Az igaz, hogy a hit egére a rettenetes fájdalom vont komor felhőket. E fájdalommal ment Mária Magdolna a hétnek első napján, mikor még setét volt a sirhoz (Ján. XX. 1.). A kő, melyet az ovatos farizeusok (Máté 27 66) odahengerittettek, elvétetett a sir szájáról. Mi történt? Az Urnák angyala leszállott a mennyből, s elhengerité a követ. Te-