Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-03-01 / 9. szám

tán hazafiasbnak (?) nyilvánítja a róm. kath. egyházat ilyen vagy olyan szervezete (?) vagy intézményeik miatt, mintha tehát mi, sajnálatraméltó szegény ág. hitv evangélikusok sem hazajiságra sem az üdv elnyerésére alkalmasak nem volnánk.« Nem tudom a saját szavaimnak a fentebbiekben foglalt el ferdítésén s általam soha sehol sem használt kifejezéseknek nekem való tulajdonítása felett csodálkozzam-e inkább, vagy pedig azon conclusión, melyet ntséged a fentebbi hibás előtétekből rovásomra levonni méltóztatott ? Vagy kétségbe vontam-e én cikkeimben egyházunknak hazafiságát, midőn világosan kijelentém: »a békési evang. esperesség egyházai azon szerencsés helyzetben vannak, hogy ők mind jó hazafias elemet képviselnek ?« (Pesti hirlap dec. 2. cikkemet) s nem állitám-e ugyanott, hogy a békésmegyei róm katholikusok nem jobb hazafiak a mieinknél, amit nemcsak az »m membris*-re hanem az »in capite*.re is értettem ? Szerencsésebbeknek (és nem hazafiasbaknak) mondtam őket nem egyházszervezetük-, hitelveiknél stb., hanem annál fogva, mivel itt Békésmegye területén a nemzeti nyelv terjesztése tekintetében elért eredményre nézve túl szárnyalnak minket, minek okát ismét nem a személyekben — mert különben saját lelkészeink, tanítóink és hiveínk ellen kellett volna vádat emelnem — hanem azon körülményben kerestem, mely szerint ők népiskolai tantervüket, tanrendszerüket, szóval a rendelkezésiikre álló culturalis intézményeket a helyi viszonyok és a nemzeti nyelv követelményeihez képest célirányosabban alakították át, mintsem a hogy azt a mi esperességünk a neki alárendelt egyházközségek culturális érdekeinek felelős őre- és letéteményeseként tette. Midőn tehát igy csakis az elfogulatlanság azon követelményének, mely szerint azt, a mi jó és igaz, még ellenségeinknél is elismerni gés méltányolni tartozunk, tettem eleget a békésmegyei római katholikusokkal szemben : vájjon kicsinyeltem, lenéztem, kigiínyoltam, elárultam-e ez által saját egyházamat ? megérdemeltem-e, hogy ez által nagy tisztelet űséged által »testvérieden* »egyháziatlan« és r>hazajiatlan* jelzőkkel illettessem ? Áttérve nagytiszteletűségednek f. hó 2 2-ről hozzám intézett becses soraira anélkül, hogy nagytiszteletűséged sejtelmének okait a kérdéses hirlapi interpellatió szerzőjére nézve még es ik kérdeni is bátorkodnám — annak csak is egy pontjára, mint melyben közvetlenül személyemre történik hivatkozás, érzem magam feljogosítottnak válaszolni. Nagytiszteletűséged ezeket méltóztatik kérdezni tőlem: * Avagy gondolja-e, hogy nekem egyébb dolgom sincs mint polémiát kezdeni és folytatni azokkal, kiknek az zokon esik, hogy a gyűléseken indítványaikat keresztül vinni nem sikerül?* Ha nagytiszteletűséged ezen szavakban azon indítványra méltóztatik célozni, melynek tárgyában a kérdéses hirlapi interpellátió intéztetett nagytiszteletűségedhez, ugy én nagytiszteletűségednek ezen kijelentését csak amaz interpellatió jogosultságának javára vagyok kénytelen betudni. Eddig ugyanis, csak a pánszlávok dicsekedtek vele, hogy a Bányakerület által helyeslőleg fogadott amaz indítványt sikerült a békési evang. esperesség fóruma előtt kijátszaniok (1. az Egyetértés 1880. évi okt. 6. számát), ellenben hivatalos részről annak ellenkezője állíttatott. Most már mindenki tisztában lehet az iránt: mi értendő ezen szavak alatt, hogy az indítvány első pontjának »elég van téve?* Fogadja egyébbiránt nagytiszteletűséged mind azokra nézve, melyek által lelkiismeretem szabadsága s szabad véleménynyilvánítási jogom nem érintetik, s melyekre nézve mind esperesem irányában felelőséggel tartozom, alázatosságom és engedelmességem kifejezését, becses személyére nézve pedig feltétlen tiszteletem s testvéri szeretetemről való biztosításomat. Kiváló tisztelettel maradván jan. 30. 1885. alázatos szolgája evang. lelkész. KÜLFÖLD. „A vértanuk népe." Olaszország legfényesebb tollú irója De Amícis Ödön „Alle Porté d'Italia* című egyik legújabb művében, mely eddig négy kiadást ért s mintegy ötven ezer példányban van elterjedve, az olasz határ nevezetesb vidékeinek s egyes helységeinek regényes rajzát adja, élethű természetes festményeibe szőtt történelmi alakok s események árnyékát a költői lelkesedés ragyogó napja által a figyelmet oly annyira megragadó világításba helyezvén, hogy az olvasó teljesen elfelejti a tájképek s utféli fecsegések felülmúlhatatlan mesterét s ahálakönynyeivel adóz a századok rémeit ítélőszéke elé idézett nemes gondolkozású s érzésű bírónak, ki a zaklatott erkölcsi öntudatnak szavakat kölcsönzött s a szenvedőnek az emberiség nevében elégtételt nyújt. Az iró tolla és szive kivált két fejezetben ül diadalt. Az egyik cime: »Az ola'-z Genf« a másiké : »A valdésiek Termopylái.* A római katholikus iró ekkép szól: „Alig hogy észrevehettük volna egy kies magaslatra jutottunk, a Pellice s az Angrogna összefolyásához, a hol ama hires torony állott, mely a tartománynak nevet kölcsönzött; ez egy váracs, mely sok időn át Franciaország és Savója között harcok tárgya vala, s melyhez nagyrészt a valdéz nép történelme van fűzve. Most már csak romokból áll s ezeket elfödi a növényzet Itt alant, egész Tőrre Pellice látszik a két folyóval, távolabb Luzerna, bal és jobb felől hegy-hegy mögött s aztán a határtalan sikság ; mindez oly szép és boldog a midőn a kék égről arany nap sugároz s kellemes őszi szél lengedez. S mégis a világ legszerencsétlenebb s legátkosabb sorsú helyeinek egyike ez: ez a hely az, ahova zúdították s a hol körülsáncolták ezredeiket, cseleiket szőtték és szörnyű parancsaikat osztogatták amaz átkozott emlékű kormányzók, a della Trinita gróf, a Castrocaro, a marchese di Pianezza, a di Bagnolo gróf, mely nevek hallásakor ugy tetszik mintha borzadály és iszony kiáltásainak távol visszhangját hallanók. A kínzás óriási gépezete, mely századokon át préselt vért, aranyat és kétségbeesést a valdéz népből, itt volt fölállítva, e kedves halmon. Innen indultak el hatalmas oszlopokban ama vad seregek, melyek részben rendes katonaságból állottak, másrészt önkénytesekből, rajongó paras tokból, a Cromwell által elűzött Irlandiakból, fosztogatókból s szökevényekből, kiket a kormányzók mint vérebeket uszítottak a völgyekbe, hogy megboszulják az inkvizíció istenét. S itt megpihentek, ha viszszatértek Villar, Bobbio, Comba, Taillaret, Rora, Pradel Torno elleni rablójárataikról, maguk előtt kergetve eleven zsákmányukat, bútort cipelő családokat, a földekről elhajtott marhákat, rablókként láncra vert lelkészeket, harapások által szétmarcangolt fülű ifjakat, rebhelyekkel elfödött aggokat, vérboritott asszonyokat, kik fé'elmökben megőrültek, látva képzeletükben a Sant Ufiizio csipővasait és kerekeit s remegve szoriták fuldokló csecsemőiket mellökhöz. E tájt, e szép hegyeken át követték egymást gyászos futásban egész községek népességei, kik elég korán értesülve a fenyegető roham felől, bujdostak a