Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-03-01 / 9. szám

lességévé tétetett minden apának 30 nap alatt bejelenteni gyermekét. A keresztyénség terjedésével, valószínűleg csak az egyház tagjainak nyilvántartása céljából, a lelkészek vezettek jegyzéket a megkereszteltek-és az egyház által szentesitett házassági kötésekről. Annyi bizonyos, hogy a rómaiak után a polgári jegyzőkönyvekben ilynemű bejegyzéseknek semmi nyoma nincsen, bizonyosan azért, mert mindenki meg volt győződve, hogy az anyakönyveket tisztábban, nagyobb lelkiismeretességgel az állam közegei sem vezethetnék, mint a lelkészek, kik ezeket mind e mai napig ugy tekintik, mint egyházuknak egyik legféltettebb kincsét, s csakhamar meggyőződött a polgári hatóság is, hogy az ott vezetett anyakönyvek adatai, minden kétséget kizáró hitelességgel bírnak. Ez az oka, hogy midőn az államkormányok a polgárok személyének ugyanazonságának, s életviszonyainak biztosabb meghatározására az anyakönyveket egy vagy más jegyzettel szaporítani szükségesnek látták, eszökbe sem jutott kivenni az anyakönyveket a lehető legbiztosabb kezekből, hanem elrendelték a rovatok szaporítását. Franciaországban i-ső Ferencnek 1539-ben kiadott rendelete tekinthető az első polgári törvénynek, mely az anyakönyvek vezetéséről rendelkezik, s meghagyja a káptalanoknak, szerzeteknek, lelkészi hivataloknak, miszerint a születésekről és keresztelésekről rendes anyakönyvet vezessenek, hogy a kiskorúság és nagykorúság biztosan megállapítható legyen. III. Henrik már azt rendeli (1579), hogy az anyakönyvek a polgári hatóságok irodáiba tétessenek át, igy akarván az anyakönyvi adatoknak törvényes hitelességét biztosítani. De már XV. Lajos jónak látta elrendelni, hogy az anyakönyvek a lelkészi hivataloknál két példányban vezettessenek, melyeknek egyike az illetékes kormányszékhez adassék be, a másik maradjon a lelkészi hivataloknál. A protestánsoknak anyakönyveit, ugyancsak Franciaországban, lelkészeik vezették. A nantesi edictum visszavonása után a születések és keresztelések állítólag sehol sem jegyeztettek, a házassságokat pedig csak a katholikus lelkészek köthették és anyakönyvezték. A nagy francia forradalom, mely minden vallást és egyházat ki akart törölni a társadalomból és államból, az anyakönyveket kivette a lelkészek kezéből, s ha vezettek is a lelkészek, ez csak hitfelekezeti érdekből történt, mivel hiteles okmányul csak a polgári hatóság által vezetett anyakönyvek adatai szerepelhettek. Hazánkban az anyakönyvek nem vétettek el — ez ideig legalább — az egyházaktól, habár voltak idők. amikor az országban megindult nagy üldözések alatt a protestáns lelkészek épen ugy a szertartások végezésétől, mint az anyakönyvek vezetésétől eltiltattak, de a polgári hatóság az anyakönyveket nem vette el, bár kibocsátványai és rendeletei által javításokat tett s változtatta az]anyakönyvi rovatokat a szerint, a mint saját céljai megkivánták. Egyházunk kormányzó testülete is sokszor javítgatta pótolgatta az anyakönyvi rovatokat, hogy a személy ugyanazonsága biztosabban meghatározható, különösen pedig, hogy a törvényhozás által büntetéssel sújtott tévedések elkerülhetők legyenek. Legnagyobb aggodalmat szerez a lelkészeknek még mindig a bigamia kötésének lehetősége, mely ellen sem az anyakönyvi rovatok, sem a különféle óvrendszabályok és rendeletek teljes biztosítékot nem nyújtanak. Az idegen házasulóra nézve megkívántatik, hogy nőtlenségét nemcsak keresztelési kivonattal igazolja, hanem — Kovács Albert egyházi jogtana szerént — mindazon községekből, a melyekben a férfi 18, a nő 14 éves korától fogva tartózkodott, községi bizonyítványt mutasson elő ott tartózkodásának ideje s tartamáról, a lelkészektől pedig arról, hogy ott házasságra nem lépett. Amennyiben pedig ilyen nem volna előállítható. K. A. egyházi jogtana 2. k. 623. jegyzete szerint egy 1807. aug. 7-én kelt kir. rend. szerint a felek a világi törvényszék előtt teendő eskü által tartoznak bizonyítani, hogy házassági kötelékben nincsenek. Ez mindenesetre egyik módja lenne a bigamia elkerülésének, de mig egyfelől én ezen kir. leiratot azon okmánytárban, mely rendelkezésemre áll, nem találtam, s tudtommal ezen eljárás eddig nem is volt gyakorlatban annyira, hogy midőn a közelmúltban egy protestáns lelkész, hihetőleg az idézett jogtan jegyzetére támaszkodva, s az ott nevezett kir. leiratra hivatkozva, az illetékes törvényhatóságot, egy általa megnevezett házasulandó pártól az eskü felvételére felszólította, a mondott hatóság kétségét fejezte ki az iránt, hogy jogosítva lenne ilynemű eskü felvételére ; addig másfelől, még ezen rendszabály sem nyújt teljes biztosítékot az olyan egyénekkel szemben, kik rosszhiszeműséggel akarnak eljárni. A ki tudva bigamiát akar kötni, az a bíróság előtt is leteszi az esküt. A kik pedig jóhiszeműleg járnak el, azokra nézve a szükséges bizonyítványok megszerzése, legtöbb esetben, igen nagy nehézséggel jár. Vidéki városokban és falvakban bejelentési hivatalok nincsenek. A községi elöljáróknak alig lehet tudomásuk arról, ki, mely időtől fogva, meddig tartózkodott a községben. A családkönyvrendszer sem nyújt megbízható adatokat. S ha meggondoljuk, hogy egy maradhatlan természetű ember, 18 éves korától 25—30 éves koráig az