Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-02-15 / 7. szám

nem »viszketeg elműség« a predikátiót meg is bírálni. P'hez joga van minden hallgatónknak s meg is teszi, ha nem homiletikai elvek szerint is, de megbírál azzal, hogy ha valóban lélekemelő, őt jobbá, nyugodtabbá tevő beszédet hallott, majd eljő máskor is, mert valóban érzi, hogy a templom a menny pitvara, hol a lelki békének és csendnek édes gyönyöreit élvezheti; ha pedig nem nyer kielégíttetést, elmarad s a sok üres, léleknélküli beszéd miatt üresek a templomok. Az előttem levő beszédeket ismerve, ha szerző ilyenekkel traktálja hiveit, bizony nem csudálom, ha predikátióiban annyit panaszkodik üres falakról. Próbálná csak meg olyan beszédeket tartani, mint a minő pl. e gyűjteményben a XX-ik a XXII-ik, vagy a XXXII: bizonyára buzgóbbak lennének hivei is a templomlátogatásban. Kiválóan szép az a XX-ik beszéd, melyet ama kérdés felett tart: »egyházi beszédeinknek miként lehet sikere ?« a Jak. i : 2?—24. alapján. Megkapó közvetlenségű és meleghangú, valóban a lelki atya szólal meg benne. Ilyeneknek képzelem a jó falusi praedikátiókat, a mely ugy szól híveihez, mint bizalmas jó ismerőseihez. Minden kis gyülekezetben tartandó egyházi beszédnek olyannak kellene lenni, mint egy-egy bizalmas baráti levélnek, miután a kis gyülekezet papja ennek minden viszonyait ismerheti s kell, hogy ismerje. S miután a magán levelek közül is egy-egy irodalom csak a legkiválóbb egyének levelezését tartotta érdemesnek kiadásra: az egyes lelkészek is a maguk gyülekezeteihez írott magán leveleiket, beszédeiket, ne siessenek kiadni A mi azt a bizalmas kis kört érdekli, nem érdekli egyszersmind az irodalmat s a nagy közönségét is, mely a nyilvánosság elé adott művektől mást is kíván, mint csak bizalmat, közvetlen hangot. Isten velünk 1 Kenessey Béla. BELFÖLD. Az igazság érdekében. — Dunántúlinak üdvözlet — Jól esik az embernek ha tapasztalja, hogy további tevékenységre buzdítják biztató, bátorító szavakkal. — S bizonyára jól esett az én lelkemnek is, hogy a »Tavasz« kiadásáról oly szépen emlékszik meg »Dunántuli«. Nem is mulaszthatom el, hogy köszönetemet ki ne fejezzem ; de szólni késztet egy más körülmény is. Ugyanis vártam, vártam, de hiába vártam, hogy e lap mult évi 52-ik számában közölt. »Válasz a pápai ev. ref. theologiai jólelkű barátjának« című cikkre majd érkezik viszonválasz, talán épen azoktól, kik erre legil'etékesebbek volnának. Ugy látszik azonban, az illetők nem tárták szükségesnek »Dunántulu tévedését helyreigazítani s igy emiitett cikkre felelet mindez ideig nem érkezett. Ez a körülmény késztetett arra, hogy »ha roszul, ha későn, ha senkinek« megírjam a feleletet — én, reflektálva az ez évi 2-ik számban is elmondottakra. Azt irja cikkíró ur, hogy Pápán a theologiai tanárok hetenként csak 8 órát, mig a gymnásiumi tanárok hetenként 26 órát tanítanak. — Állítását honnan merítette, nem tudom még csak elgondolni sem. Hogy forrása nem volt megbízható, az 1-itiinik a következő adatokból : egyik theologiai tanár tisztán a theologikumokból 15, a gymnasium és praeparandiában 4, összesen 19, a másik a theologikumokból 13, a gymnasium és praeparandiában 4, összesen 17, a harmadik a theo'ogikumokból 13, a gymnasiumban 2, összesen 15 órát tanít hetenkint, s utóbbi azonfelül még heti ülésen vezeti a theologiai önképzőkör munkálatait. Másrészt pedig a gymnásiumi tanárok közül egyetlenegynek van 23 rendes órája hetenkint, a többieknek kevesebb. S ha az órák ily nagy számát tekintetbe veszszük, csodálhatjuk-e, hogy az a tanár, ki a naponkénti tanulásban és tanításban kifáradva, örül, ha egy pár pillanatig megpihenhet, épen nem érez kedvet magában arra, hogy még lapot is szerkeszszen s azt ellássa oly cikkekkel, melyek a kor színvonalán megálljanak ? Ugy hiszem ennyi munka mellett az ily óhaj még pium desideriumnak is erős. De tegyük fel, hogy erejük megfeszítésével erre vállalkoznának, kérdés : lenne-e annyi előfizetője e lapnak, hogy munkatársait, ha nem nagy, de némi honoráriummal még is díjazza. »Dunántuli« Sármellékire megjegyzi: »lelkesül; ergo fiatal ember, kit még nem kérgesitett meg a tapasztalás, a keserű való, az élet«. »Dunántuli< ki legyen, én nem keresem ; de ugy látszik a lelkesülés még belőle sem halt ki, mert a't hiszi, hogy egy pláne határozott (közvetítő) irányú lapnak lenne annyi előfizetője, hogy magát tisztességesen föntarthassa. Meg kellene csak próbálni! . . . nem vagyok pess:

mista, de mégis hajlandó vagyok azt hinni, hogy e lapot, ha csak a főtiszt, egyházkerület nem subventionálná, az előfizetők száma aligha tartaná fenn. Cikkíró ur megjegyzi azt is, hogy a pápai tanárok nem irnak, illetve adnak ki könyveket, s azután folytatja : »Mi a hallgatás oka? nem keresem, mert nem is tudom keresni.« Szabad 1 gyen segítségére mennem azok megkeresésében. Hát bizony, mikor a »Protestáns theol. könyvtár* kénytelen beszüntetni kiadványai1

", a melyek pedig egy egész országnak szólnak, már csak azért is, mert az ország szivében, Pesten jelennek meg, mit gondol cikkíró ur : egy Pápán megjelenő bármi nagyszerű munkanak mi lenne a sorsa ? Megfelelek rá: először is agyon hallgatnák, másodszor pedig heverhetnének a padláson vagy a könyvtárban az évek kimondhatatlan hosszú során keresztül. Már pedig egy pár száz forintot, nagyobb munkáknál pláne 5—800 forintot bizony senki sem dob ki hiába, pláne ha az illető pápai tanár, 1000— 1200 trtos fizetéssel íme a hallgatás oka. S e hallgatás még sem tétlenség, mert mi kik közel vagyunk, nagyon jól látjuk, mint jön egyik kézirat a — theologiáról beszélek, — a másik után, s a régebbi kéziratok is, mint igazittatnak, javíttatnak időnként. Hogy jobb volna-e ha egy tanár kezében volna a gymnásiumi vallástanítás, vagy igy, amint most van, mégis helyesebb ? annak megítélésére nem én vagyok hivatva. Az egyházkerületi közgyűlés határozatáb n minden esetre a többség akarata n)ilvánult. Megjegyzem mégis, hogy épen a vallástanítás a legkényesebb dolgok egyike, s ez egy tanár kezében csak akkor kívánatos, ha a tanár megválasztásában nagy szerencsével járt el a főtiszt, egyházkerület. Hogy a theologusok létszámának apadásán nem sokat aggódik Dunántuli — e'hiszem. Volt idő, s nem is oly rég, midőn sok mindenféle Ígéretet nyújtottak annak, ki erre a pályára lépett. Hjah, mert akkor nagy volt a szükség káplánokra! . . . Most már . . . nem kell busulni . . . túltengés van 1 Ezeket óhajtottam az igazság érdekében közrebocsátani Ne vegye rossz néven » Dunántuli«, ha nem a'apos értesüléseit igyekeztem alaposakkal fölcserélni. Mindenesetre pedig fogadja még egyszer ugy a képzőtársulattól, mint tőlem a legszívélyesebb üdvözletet! Antal Géza.