Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1884-11-16 / 46. szám

1479 1480 húztam fel az első kordován, hegyesorru csizmát, ekkor vettem atillát s télére budát. Azóta soha sem szakadt le rólam ez a dicső öltözet s nem is fog leszakadni soha sem. Még a koporsóba is igy fognak bele tenni. Magyarnak születtem, tehát nem szégyenlem, sőt dicsekedésemnek tartom azt, hogy magyar ruhában járok. És ez a ruha jól is áll nekem. Ebben vallottam jó feleségemnek első szerelmet, ebben esküdtem meg vele s ő, ha reverendába bujtatna a zsinat, bizonyára nem is tudna olyan melegen érezni irántam. Hiaba l neki nemcsak jó, de magyarosan nemes izlése van. De szóljunk már e nagyon komoly tárgyhoz enyelgés nélkül is. Édes gyönyörűséggel s nagy élvezettel olvastam a „Hadüzenet* cimii tárcacikket, természetesen nem tartalmáért, hanem irályáért. E cikk Írójáról, kit rég óta ismerek, nem is sejtettem, hogy az egészséges humor ép ugy sajátja, mint a józan komoly bölcselkedés. Jól van édes barátom! csak élcelj ezután is (jobban áll ez neked mint a reverenda), mosolyogj magad s nevettess meg minket is. Szükség van erre. Hiszen mosoly és nevetés az élet íűszere. Hanem most jer, ülj le mellém s hallgas reám komolyan, mig az atillaról és reverendáról eimélkedem előtted. Neked az apád s nagyapád is reverendás pap volt. Mikor ők éltek, theologus deákot, annyival inkább papot reverenda nélkül még a reformátusok sem tudtak képzelni. Ez volt annak a kornak, sőt az azt századokkal megelőzött időnek is, nem tudom én milyen szokasa, de szokása. Szegény jó anyád kegyelettel mutogatta neked az ősi reverenda fakó, zöldszinbe játszó darabját is. Nem csuda tehát, ha a reverenda iránt te még ma is rajongó szeretettel viseltetel. Én gyermekkorom első évében nem láttam reverendát, annak létezéséről nem is hallottam. Engem szüleim gyermekkorom első éveiben magyar ruhában járattak s azon város utcáin, melyben nemcsak születtem, de fel is növekedtem, nagyon sokszor volt módom a díszmagyar öltözék festői szépségében s elegántiájában gyönyörködni. Hiszen ma is ez a legtisztább magyar város. Nem csoda tehát az sem, ha az attilla iránt én még ma is rajongó szeretettel viseltetem. E rajongó szeretetet mindkettőnkben a neveltetési s helyi viszonyok érlelték meg. De e nagyfontosságú dolgot most egészen más szempontból kel mérlegeniink. Magyarok vagyunk, tehát magyarul kell nekünk nem csak éreznünk, gondolkoznunk és beszélnünk, hanem igy kell öltözködnünk is. Mi vagyunk a só e sekintetben is. S ha a só megizetlenül : mivel sózatik meg ? Te azt hiszed, hogy most azért nincs a magyar ref. papoknak nagy reverentiájok, mert nincs reverendájok. E nézetet nem osztom, nem oszthatom. Megmondom én, miért nincs nekünk a köznép előtt (mert te minden esetre erről beszélsz) nagy reverentiánk. Figyelj rám l A zon időben, amikor a te nagyapád és édes apád reverendát viseltek, fennállt a hűbéri rendszer. A jobbágy nemcsak földes ura iránt viseltetett nagy reverentiával, hanem általaban mindenki iránt, a ki a nadrágos osztályhoz tartozott, tehát a papok iránt is. A jobbágy jó előre levette kalapját, pipáját meg háta mögé dugta, mikor nadrágos ember közelitett felé. Ma csak megbillenti kalapját ilyenkor, pipáját meg ki sem igen veszi szájából. Akkor a nép szolga volt, ma ő is ur. Szerintem ezért vett bucsut általában a papok személye iránti nagy tisztelet és nem azért, mert nincs reverendajuk. Csodálkozom is, hogy épen te élsz amaz indokolássá!, holott neked van reverendád. Ha indokod helyes volna volna személyed iránt nagy reverentia is. Nemde ? Lásd, ez az indok nem mellette, hanem ellene szól a reverendának. Nekem nincs reverendám, hanem van szép atillám — mondod te, s ime még sincs személyem iránt nagy reverentia. Igaz. S épen azért én a mondó vagyok, hogy sem a reverenda, sem az atilla nem ad nagy reverentiát nekünk magyar ref. papoknak. Nekünk nem a ruha adja azt. Epen azért, ha már egyenruhát kell viselnünk, minthogy magyarok vagyunk : járjunk atillába, csakhogy nem ugy, amint te a királyi Felség elé járultál, czipővel s német bugyogóval öszeházasitott atillába, hanem ugy, amint illik és dukál : atilla, rojtos nyakkendő, süveg, magyar nadrág és csizma együtt legyenek s egy is azok közül el ne maradjon. Igy aztán ez a viselet nem lesz madárijesztő, készíttess te is ilyen disz magyar öltözéket. Ebben állítod aztán magadat feleséged ho/ományos nagy tükre elé : meglásd, nem fogsz szégyenkedve pirulni, magadat szemlélvén. Ebben állj meg feleséged előtt : meglásd, nem fog ő hangos nevetésben törni ki, hanem téged megörvendeztető megjegyzése bizonyosan jó Ízléséről fog tanúbizonyságot tenni. És a tiszteletes aszonynak ekkor tiszteletreméltó igazsága lesz. Most is az volt, de nem a reverendával szemben. Disz magyar ruhában nézesd meg magadat azzal az egyik tanitó úrral: hamiskásan fog ugyan ő mosolyogni ekkor is, mert ugy szokta ő ezt cselekedni, de nem fog ám hallgatni ; hanem ezt mondja : ez már igazán díszes öltözet , ebben már csakugyan megjelenhet tiszteletes ur akár a királyi Felség előtt is. Legyen csak mindannyiunknak disz magyar ruhánk s abba öltözködve jelenjünk meg testületileg, valamely ünnepélyes alkalommal : fogadom, hogy megneznek bennünket, megismernek a csizmadia mesterektől s ezt fogják mondani: ezek ám a szép magyar papok! Mindezeknek utána én hiszem és vallom hogy neked nem sokára lesz díszmagyar ruhád s akkor viszavonod hadüzenetedet, és elhozod reverendádat hozzám s megkéred az én remek varró Mariskámat, hogy szabjon abból a legidősebb fiúnak egész ünneplő Anzugot s egy nyári takarót a legkisebb csemete gyönge tagjainak letakarására. Igy bizony l Agya, november 4. 1884. Nagy Sándor, ref. lelkész. Ne féljünk a jogtól. Az egyház és állam közti viszony helyes értelmezése, eleitőlfogva egyike volt a legnehezebb feladatoknak. Azon vegyesházasságban, melyben az egyház az állammal él, eleitőlfogva feszült volt a viszony. Ha erősebb volt az egyház az államnál, akkor az állam táplált gyanút az egyház iránt, s méltán, mert az egyházakon is meg történt, hogy a gyermekeiket csupa szeretetből halaiig szorongatták; ha pedig az egyház gyengébb volt mint az állam, az állam által használt mértéket alkalmazta a jogra nézve, — magát a szeretetet is meghamisította. A rossz hajlam, rossz példa, mindeniknél hódított, s ezen visszás allapotból természetesen következett az, hogy mindenütt volt s talán ma is van kiváltságolt, s van mellőzött vagy elnyomott felekezet. Sem a történettel, sem a tapasztalattal nem jövünk ellenkezésbe, ha azt mondjuk, hogy Magyaroszágonis kiváltságolt volt, s ma is az, a róm. kath. egyház a prot. felekezetekkel szemben, mit fényesen bizonyít, nem csak jogaiknak messzebb kiható gyakorlása, hanem azon anyagi jólét is, melyben sok hivatalnokainál a fölösleg megtízszerezi, százszorozza a szükségest.