Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1884-11-09 / 45. szám

1435 PROTESTÁNS EGYH zérei közt ő mindig1

az elsők legelsői közt állott s mely a többi közt állandó közalapja megteremtését, talán első sorban neki köszönheti. Egész élete s annak legjava munkája egyházának és vallásának volt szentelve; gondolatai e körben mozogtak legszívesebben s legszabadabban s szive — családi körén kivül — e körben melegült tel leginkább, dobogott legfentebben. E körben soha sem érzett fáradtságot vagy kimerültséget, sőt üdülni jött ide és sohasem érezve nagynak vagy nehéznek az áldozatot, bensejében érezte a Krisztus mondásának igazságát : Az én terhem könnyű és az én igám gyönyörűséges. (Mát. XI. 29.). De miért keressem erre életében a bizonyítékokat P a mi legközelebb van s a legerősebb és legmaradandóbb benyomást hagyta róla szivünkben, halála erre a legnagyobb bizonyíték. Elete utolsó napjait, utolsó óráit, mondhatnám utolsó perceit is egyháza szolgálatának szentelte. Miután hét napon át, egyházkerülete folytonos üléseinek fárasztó munkájában vett részt s kérésünkre — hogy engedjen pihenést magának — nem hajlott: az utolsó napon is, érte aggódó övéinek kérései ellenére megint idejött, hogy elvégezze a műnkéit, mely reá bízatott. (Ján. XVII. 4.) Részt vett, mint intéző, vezető s elnök, a közalapi végrehajtó bizottság zárülésében s nyugodt lélekkel, az utóbbi időben ritka derültséggel tekintett a munkára, a melyet végzett s vette számba és osztotta ki az általa vetett vetésnek első aratását. S abban a percben, mikor az utolsó elnöki szót kimondandó vala — rogyott össze. Ott esett el a munka barázdájában, ugy esett el mint a vezér a harcmezőn, a diadal zászlajával kezében, a győzelem napján, a siker pillanatában. Mily felséges halál! Mily megérdemelt jutalom, Isten kedvező kegyelméből, egy munkás élet fáradalmaiért, önfeláldozásáért. S én, a ki ez utolsó órában mellette állottam, a ki az összerogyót karjaimba felfogtam: hálát adok a gondviselésnek; ha már ennek kellett történni: ugy történt s épen ott történt, a hol az ő gondjának, munkájának, áldásos és buzgó működésének annyi emléke lebegett halálveritékben izzó homloka körül s megtört szemei fölött-O ? hogy nekem, az ő szegény munkatársának, kit barátságára méltatott, s szeretetében részesített, engedte meg a kegyelem Istene, hogy az elalél-VZI ÉS ISKOLAI LAP. 1436 tat az első ápolásban részesitsem, mielőtt övéi megérkezhettek volna, hogy az utolsót megtegyék körülötte — s hogy a pesti paplak egyszerű fedele őrzi azt a zugot, melyben ő, egyházáért lángoló lelkét kilehelte. A te házad iránt való buzgó szerelem megemészt engemet! ezt a sóhajt soha, senki, igazabban nem bocsáthatta az egek urához, mint ő. S most már pihen. Csak a mi fájdalmunk, a mi nagy veszteségünk érzete viraszt fölötte. Oh magyar Sión, ha lesznek-e hozzá hasonló őrállóid, kik mint ő — fel vegyék a fegyvert s ne szégyeljék a munka eszközeit, melyeket ő az utolsó percig szorosan tartott kezeiben, s melyeket csak a halál csavarhatott ki görcsös szorításából! De ő, a ki a harc annyi változásai, a küzdelem annyi fordulatai, a sors annyi csapásai között soha kétségbe nem esett: nem akarhatja, el sem szenvedhetné, hogy mi az ő elvesztésén kétségbe essünk. Sokat, nagyot vesztettünk benne — de nem vesztettünk el mindent. Nem vesztettük el, mindenek előtt, az ő emlékezetét — mely nektek, kedvesei —- neked nemesszivii nője, ki örömeiben s bánataiban mindig oly hiven osztoztál s gyermekei és unokái, legdrágább kincsetek marad; nekünk pedig például szolgál, hogy őt kövessük, a fáradhatatlan munkában, a nemes célok utáni törekvésben, az ideig valóknak eszményiekkel való összeköttetésében. S nem vesztettük el az Isten kegyelmét, mely a vigasztalás balzsamának egyedüli forrása a ti bánatotokra, s a remény éltetője nekünk, hogy a gondviselés, mely őt rendelte s adta vala nekünk, rendel utána is férfiakat, a kik a közügyeknek s különösen egyházunknak és vallásunknak is oly buzgón, oly hiven szolgáljanak — a véglehelletig. Jertek, keresztyén hivek, jőj T. Gyülekezet, könyörögjünk ez isteni kegyelemért, fájdalmunk talán megenyhül a szívből fakadó buzgó imában. Freskó képek a püspök-szentelésről. Itthon vagyok csendes falusi magányomban, édes enyéim között, batátságos meleg szobámban egy-egy zsoltár-dallam zendül meg ajkaimon, képzeletem a pesti templomba vissza ragad, látom a nagy néptömeget, hallom az orgona magasztos hangjait, önkéntelenül dúdolgatom ^Uram téged tartottunk hajlékunk nak * ; látom aszónokot,