Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1884-11-02 / 44. szám
1412 hét neveletlen gyermek apjának váratlan és megrázó halála. O ezt a csapást is elnyögte, némán, csak erős hite által fenntartva, állott a szeretett fiu koporsójánál — a kit nemsokára ő is követendő vala. S ezzel is megint az ő gondja és munkája szaporodott": özvegy leányának s hét árva unokájának sorsa ismét az ő vállaira, az ő szivére nehezkedett. Megtörve, mégis összeszedte magát s zúgolódás nélkül ment tovább a kötelesség utján, mely most már gyorsan vezetett — a koporsó felé. Elete munkája be vala végezve. Csonkán ő semmit sem hagyott hátra; az alap, melyet jövő nemzedékek számára vetett, ép és teljes — csak legyen a ki tovább épitsen rá, az ő szellemében! Lesz-e, oh lesz-e — ha ebben a nemzedékben s az ő közvetlen utódjában már nem is, de vajha a következőben! Bocsáss meg, T. Gyülekezet, hogy oly soká fárasztottalak s türelmedet oly mértéktelenül igénybe vettem. Furtam-faragtam valamit, hogy bár némileg méltó emléket állítsak tiszteletünk tárgyának. Érzem, hogy az emlék, melyet én állítottam neki, semmikép sem méltó hozzá ; de vigasztal az, hogy ő állított magának ércnél maradandóbb emléket — s az én feladatom ez órában alig lehetett más, mint ez emlék feliratának egyes betűit leolvasni s visszaidézni az első nemzedék emlékezetébe, mely a Török Pál életének és működésének tanúja volt s róla és tetteiről még meg nem feledkezhetett. Az üresség, a mely utána marad, emlékeztet reá s fog még sokáig emlékeztetni. De még inkább fognak emlékeztetni az ő maradandó alkotásai, melyeket nagy szelleme örökségül hagyott nekünk. Josue, mikor népét a Jordán megnyílt vizein átvezette, az Izráel tizenkét nemzetségéből egy-egy férfiút kiválaszta, és parancsolá nekik: vegyetek fel magatoknak kilá egy-egy követ a vállára — hogy legyen ez jegyül közöttetek, mikor kérdendik a ti fiaitok az ö atyáikat ezután: mire valók ezek a kövek? és lésznek a kövek emlékezetre az Izráel fiainak mindörökre (Jós. IV. 5 — 7.) De nekünk nem szükség, hogy köveket rakjunk emlékezetül a mi fiainknak. A mi fiaink a Török Pál által rakott kövek között hallgatják a tudomány, az erkölcs és a hit szavait — és ha valamikor ez emberek elfelejtkeznének az ő érdemeiről és megszűnnének dicsérni az ő munkáját, akkor bekövetkezik a mit Jézus megjövendölt vala: Ha ezek megszűnnek, a kövek fognak kiáltani! (Luk. XIX. 40.) S bocsáss meg nekem, Te is, dicsőült nagy szellem, hogy álmaid nyagalmát háborgattam ; de bár őszinte hódolattal tettem, — nem saját akaratamból történt, hogy emléked megújítására én vállalkoztam. Sorsot vetének — s a sors esék reám — s én e kötelesség elől ki nem térhettem. Es nekem, ki méltatlanul bár, a te helyedre lépendő vagyok, kétszeresen szükséges, hogy a te példádat és tetteidet szemem előtt tartsam és azokról soha meg ne feledkezzem. S nekem, a ki, életünk pályájának azon köreiben, melyek egymással érintkeztek, nem egyszer ellenkeztem veled, kétszeresen kellett most itt nyilvánosan vallást tenni a te nagyságodról, mely téged egy fejjel magasabbá tett mindnyájunknál s a te halhatatlan érdemeidről. De mit neked már a mi Ítéletünk, vagy a mi koszorúink ? Te felül állasz azokon. Neked szabad, a földről elválása előtt Atyjához imádkozó Jézussal ugy szólanod: Atyám — én dicsőit ettelek téged e földön, elvégeztem a dolgot, melyet reám híztál, hogy elvégezzem, most azért dicsőíts meg engem, Atyám, te magadnál! (Ján. XVII. 4. 5.). Annál inkább elmondhato 1 Pállal, én többet munkálkodtam, mint mindnyájan, a többi apostolok; mert ama nemes harcot én megharcoltam, futéisomat elvégeztem, a hitet megtai tottam. Végezetre eltétetett nekem az igazséig koronája, melyet megad nekem az Ur ama napon, amaz igaz biró. Ámen. Szász Károly. Szász Károly püspöki beiktatása. 1884. október 26-án. E^y lélekemelő impozáns ünnepnek volt tanuja a pesti reform, egyház október 26-án. — A dunamelléki egyházkerület iktatta be uj püspökét főtiszt, és méltóságos Szász Károly urat az egész protestáns Magyarország szellemi aristokratiájának jelenlétében. Eljöttek a főváros, az egyházkerület és majdnem az egész protestáns status zászlóvivő, tekintélyes szellemi áristokratái, hogy tíszteletöket és hódolatokat fejezzék ki annak a főpapnak, ki a szellemvilág minden regióiban egyaránt kiváló, a ki képes most egy fennszárnyaló ódában, majd egy mélyen búvárló tudományos munkában; most egy emelkedett emlékbeszédben, majd meg egy nagyszabású, a vallásos kedély egész gazdagságával teljes s a költészet színpompájában ragyogó egyházi beszédben zengni az egek urának dicsőségét, mindenkor és mindenben az eszményt szolgálván. Méltó volt az ünnepély az ünnepelthez és az egyházkerülethez egyaránt. Az a templom, mely előtte való nap, mély gyászt öltött, hogy megsirassa még egyszer, kellőleg eléggé soha meg nem siratható főpapját, mely orgonáját is gyászdallamban, zokogó hangokban szólaltatta meg, hogy azzal is fájdalmát panaszolja el: most fényben ragyogott, az öröm fényében a szemek s az őszi nap sugaraiban a falak. Olyan alkalmas volt ez az őszi időjárás a maga változandóságával a két ünnepély tartására. A gyászünnepen borongós, felhős ég, mely egyszer-egyszer könnyeit is hullatta s csak néha lövelt egy-két fénysugarat. Mintha csak az elköltözött nagy halott lángleikéből reppentek volna ezek be, hogy a róla emlékező gyülekezetben végig szállva nézzék meg, kik az övéi. Másnap pedig felderült egészen az Ur dicsőségét hirdető boltozat, maga is résztvett a közöröm-