Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1884-02-03 / 5. szám

133 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 134 kézbesíteni, a teljes cél nem érethetik el. Hátha nem akarnák átvenni? kényszeríthetők lennének-e: Es az átvevők közül hány százalék fogja azt évtizedeken át megőrizhetni ? — Es e mellett, mert e jegyek díjért, habár mérsékelt díjért adatnának, ez, korunkban, magát az intézményt tenné gyűlöletessé. Hajdu-böszörményi és hajdu-nánási tiszttársaim eljárását nem ismerem, de örömmel üdvözlöm. Jól esik, hogy egy és ugyanazon téren találkozunk. Lelkész, kivált nagy egyházban szolgáló lelkész— jövőben — azon álszeméremből származó, sokunk által ismert, gyakran fondor, hogy ne mondjam gonosz és pedig célzatosan gonosz törekvési szándék mellett, mi az anyakönyvi bevallásoknál sokszor érvényesülni akar, az új büntető codex szakaszaiba való ütközést csak úgy, csak akkor kerülheti el biztosan, ha családkönyve van. Család könyv! ez legyen a jelszó ! Szöllösi Antal, makói reform, lelkész. TÁRCA. Emlékezés Török Pálra. E becses lapokban a fentebbi cím alatt már több közlemény jelent meg, melyeket nem kétlem, még sok hasonló fog követni. E közlemények célja a levén, hogy a Török Pál nemes lelkének jellemzéséhez egy egy adatot szolgáltassanak, ugy vélem, hogy azokhoz e sorok se lesznek érték nélküliek, oly oldalról méltatván a Török jellemét, a mely bizonyára, nem a legkisebb fényvonás az ő igazán keresztyén érzületére és gondolkozás módjára nézve. Az 1848-dik évi pozsonyi országgyűlés XX. t. cikke, mely az Erdélyben már a 16-ik évszázadban törvényesített unitárius vallást egész Magyarországon törvényesen bevett vallásnak nyilvánította, gyakorlati alkalmazást csak hazánk alkotmányának helyreállításával, 1867-ben nyert. A minisztérium szervezetével hivatali állásuk az unitáriusok közül is többeknek Budapestet jelölte ki lakásul. Ezek között Buzogány Áron, akkor a vallás és közoktatási minisztériumnál titkár, most ugyanott osztálytanácsos barátom, 1869-ben, szives volt engem meghívni egy fiának megkeresztelésére. Én e meghívást kész örömmnl fogadtam s elhatároztam, hogy ez alkalommal egyszersmind a fővárosban élő hitsorsosaimnak isteni tiszteletet is tartok és urvacsorát is osztok. De hol ? B. A. barátommal elmentünk Török Pálhoz. Akkor voltam először házánál; sőt akkor talalkoztam vele először. Barátságos, szives togadása azonban azt az érzést ébresztette fel lelkemben, mintha már régi ismerősem lett volna az a tiszteletreméltó alak, kinek homloka fényben úszik, szemeiből jóság sugárzik s ajakán bizalmat ébresztő mosoly ül. Előadtuk szándékunkat s mielőtt látogatásunk tulajdonképeni célját, kérésünket kifejezhettük volna, ő megelőzött minket, minden gondolkozás és habozás nélkül felajánlván a templomot az általam szándékolt istenitisztelet megtartására. Miután azonban kijelentettük, hogy számunk sokkal csekélyebb, mint hogy egy nagy templomba gyúljünk össze, s részünkre elég lenne valamelyik tanterem az intézetben, karon fogva vezetett el a lakása mellett levő tanácsterembe, megmutatta, s midőn azt örömmel szemléltük, rendelkézésiinkre bocsátotta, nemcsak, hanem a meghatározott vasárnapon ő maga berendeztette a tanács-tetmet az istenitisztelet megtarthatására, szó- és ülőszékeket tétetett abba, az urasztalát megterittette, az úrvacsora kiszolgáltatásához templomi szent edényeket adott, a papnövendékekből ének-kart állíttatott össze. Igy tartottuk mi meg Budapesten 1869. jun. 13-án az első unitárius istenitiszteletet, melyben maga a derék főpap is igaz testvéri indulattal részt vett, s midőn annak vége volt, ott a gyülekezet előtt megölelt és megcsókolt. Mondhatom, hogy bár papi pályám nem épen szegény kedves emlékekben, alig van, a mit nagyobb örömmel őriznék lelkemben, mint e jelenetet. Mintha másodszor avattattam volna fel az Ur szolgálátára. Szemeim az öröm könyüivel megteltek. Hasonlóképen híveimé ís, kik e jelenet által megvalósulva látták akkori beszédem alapigéit: „Immár nem vagytok jövevények és zsellérek, hanem a szenteknek polgártársai*. Ez idő óta nem voltam Budapesten ugy, hogy Törököt méglátogatni elmulasztottam volna. S ő mindig azzal a testvéri szeretettel fogadott, mintha én is az ő egyházkerületének papja lettem volna. Örömest elbeszélgetett a mi egyházi dolgainkról is; tudakozódott állapotaink felől s ha valami örvendetest mondhattam, abban teljes szívvel osztozott; ha bajainkat emiitettem, elborult arca s meglátszott rajta, hogy a mi nekünk fáj, abban ő is igazán részt vesz, nem tekintve arra, hogy nem egy fordulót mivelünk, hanem csak arra, hogy mindnyájan az Isten országának vagyunk munkásai. Második nyilvános isteni tiszteltünket 1876 okt. 22-ikén tartottuk Budapesten. Az a körülmény, hogy hitsorsosaink nagyobbrészt a várban laktak, arra indított, hogy ha lehetne a Kálvin térnél közelebbi helyet keressünk magunknak. Igy kértük el ez alkalomra az ev. ágost. hitvallásuak deáktéri főgymnáziumában levő termet. Midőn ezt Töröknek megmondottam, azon megjegyzést tette, hogy talán nem ápolt minket elég melegen szárnyai alatt ? És megnyugtattam s ő ez isteni tiszteletünkről sem maradt el. Ekkor már én is püspök va!ék. Ez még bensőbbé tette barátságát. Őszinte jó akarattal, beszélt el nekem sok dolgot, melyek az ő budapesti papságával s ekklézsiája virágzóvá tételével kapcsolatban állottak. Rajtatok a sor — mondá, ujabb tért foglalni el a fővárosban. Tapasztalatainak gazdag tárházából nem egy jó tanácsot adott. Biztatott és lelkesített a féltékenykedésnek minden legkisebb árnya nélkül. Kijelentette, hogy bármikor kívánjuk, a templomot épen ugy használhatjuk, mint ők. S csakugyan 1880-ban szerencsés voltam abban egy esketést végezni, melyet ő is palástosan végig hallgatott. Midőn ezt a megtiszteltetést megköszöntem, igy szólt hozzám tréfásan : „hiszen, barátom, illő dolog, hogy a káplán assistáljon papja mellett*. Ennek a nyilatkozatnak magyarázata van. Nem levén papunk abban az időben Budapesten, híveink rendesen Törökhöz folyamodtak valamely papi szolgálat teljesitéseért. Többször keresztelt és esketett unitáriusokat, anyakönyvezés végett aztán nekem Kolozsvárra átírta az eseteket. De a midőn unitárius felet rom. kathalicus féllel kellett esketnie, egyik fél sem tartozván az ő egyházahoz, tőlem kellett felhatalmazást eszközöltetnie magának az esketésre. Ezt én természetesen ép oly készséggel megadtam, mint aminő készséggel teljesítette ő is mindannyiszor a 14*