Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1884-09-21 / 38. szám
1229 mind e fényes sokaság az őszinte bánat jeleivel arcán. ' Az egyházi diszbe öltözött 8 lelkész által körülvett koporsót, a coll. felügyelői s más városi s intézeti előkelő tisztviselők emelték a gyászkocsira, mely elindult, hogy a fényes menet közepett kisérve a gyászoló család s a bánatos közönség által eljusson és megálljon legelőbb is a collegium előtt. A collegium előtt a coll. igazgatója Hörlc József, búcsúzott el az elhunyttól, meleg bánatos szavakban, a coll* tanári kara és pártfogósága nevében, s a közönségben nem volt, kit e szomorú, utolsó búcsúzás meg nem hatott volna. Könnyes szemekkel hallgatta minden jelenlevő, mint mondá a szerető kartársak nevében a szertő kartárs a szeretve tisztelt elhunytnak az utolsó isten veledet. A collegiumtól, mely előtt diszben az esperesi tűzoltók állottak sorfalat, s melynél a coll. igazgató szavai után megszólalt a 67 gyalogezred zenekarának bús gyászindulója, az elhunythoz illő rendben, ellepve Eperjes tágas főterét és főutcáját, lassú léptekkel vonult a menet a temető felé, melynél ismét az eperjesi két tanintézet, az ev. coll. és kir. kath. gymn, ifjúsága képezett sorfalat. A temetőben a halotti gyászének elzengése után Strauch Béla kis-szebeni lelkész mondott az elhunyt érdemeihez méltó, szónokias, jeles beszédet. Strauch Béla után Bohus Pál IV. éves hittanhallgató búcsúzott el meleg, meghatott hangon, a szeretet és tisztelet hangján, az elköltözött szeretve tisztelt tanártól a tanuló ifjúság nevében. S erre sirba tétetett családjának szívszaggató zokogása, leirhatlan fájdalma, s az egész közönségnek mély bánata és részvéte között. Dr. Vandrák Andrásnak, e példás hitvesnek, apának, gondos szülőnek, végtelenül szerető családfőnek, a coll. büszkeségének, a társadalom köztiszteletben álló kedvelt jelesének, a magyar tanügy kitűnő bajnokának, a haza s egyház ezen igazán hű fiának koporsója, hogy benne örök álmát aludja azon férfiú, ki teljes életén keresztül a megtestesült szeretet, a megtestesült becsület, a tudományosan képzett vallásos erkölcsi jellem példányképe volt, ki ugy tanított, mint élt; s ugy élt, miképen tanított, s kinek sirja felett a legőszintébb tisztelet és szeretet hangján mondta el az ezernyi ezer ember az áldást, és azon óhajtást, hogy Isten áldja meg porait s adjon neki örök, csendes, békés nyugalmat. Béke lengjen drága hamvai felett ! Nagy Péter. (1819-1884.) Csak kedden hozta a táviró a megdöbbentő gyászhírt, hogy Nagy Péter, az erdélyi reformátusok ékesen szóló püspöke, a magyar református püspöki karnak hivatalra legidősbike, aznap hajnali óráiban szivszélhüdésben hirtelen meghalt. Halálát betegség nem előzte meg ; sőt annyira nem gondolt ily eshetőség bekövetkeztére senki, hogy a dunamelléki egyházkerület elnöksége őt kérte föl újonnan választott püspökének beigtalására f. é. október 25-kére, mintlegidősb püspököt, s mint közvetlen utódát Bodola Sámuelnek, a ki Szász Károlyt, a beigtatandó püspököt, ez előtt 30 évvel pappá szentelte vala. Nagy Péter készséggel vállalkozott az ünnepélyes cselekményre s megígérte, hogy azt teljesíteni fogja. Talán ez az első ígérete, a melyet nem teljesített; a hozzá kötött várakozások között ez az első, melyet nem váltott be. S a főváros nagyot vesztett, hogy őt — kit Erdélyben az egyhá/.i ékesszólás klasszika földén, ,aranys/.áju Nagy Péterf -nek neveztek, a főváros nem hallhatta, hogy nem itt zengette el hattyúdalát. Betegség nem előzte meg halálát, de megelőzte valami egyéb, a mi sokkal több és súlyosabb a betegségnél — s a miben hirtelen halála okát egész bizonyossággal kereshetjük. A mult évben vesztette el, alig néhány napi betegség után, forrón szeretett egyetlen leányát, Szabó Samu, kolozsvári ref. tanár nejét, nyolc gyermek anyját. Már ez a csapás megtörte őt s kedélyét erősen megtámadta. De a hit emberét fenntartotta a hit. A f. év nyarán Kolozsvárott uralkodni kezdett ismét a difteritisz, ez a gyermekek öldöklő angyala, ez a Heródes, ki seregesleg vágja ki a betlehemi kisdedeket. S ez az imént elhalt anyának nyolcz árva gyermeke közül kettő, két szép, eszes, remény teljes fiu, a rettentő kór áldozata lett, alig egy heti időközben. A harmadik ma is élet halál között lebeg; a negyedik, ötödik szintén megkapta a betegséget. Ez már több volt mint a mennyit a szív emberének a szive megbírhatott volna — s ime vesszük a hírt, hogy Nagy Péter szivszélhiidésben hirtelen meghalt. A mi lelki szervezetének legerősebb — s annál fogva testi szervezetének leggyöngébb oldala volt: a sziv, az ölte meg. Nagy Péter az erdélyi nagy iskolának, — mely a jelen század elejétől kezdve egész mostanáig fenntartotta magát, a Herepeieknek, három nemzedékben (János, Ádám, Károly és Gergely), a Szilágyiaknak, Hegedűs Sámuelnek, Nagy Györgynek, a Bodoláknak — utolsó sarja, a kiben — ha ilyeneknek hinni lehet, a kik még Herepei Jánost is hallották — az iskola legmagasabb pontját érte el. ü azonban egy uj szónoki iskolát nevelt, mely ma is virágzik s ha a mestert utói nem érheti is, jeles szónokokat ad folyvást az erdélyi református egyháznak. Élnek még, nem nevezzük őket. Mikor Enyed szétrombolásával a Bethlen-főiskola is földulatott, theologiai intézetét egyelőre Kolozsvártt nyitották meg, s Nagy Pétert, ki már akkor kolozsvári pap s közszeretetben álló s áhítattal hallgatott egyházi szónok volt: megnyerték az intézethez a gyakorlati theolcgia tanárául. Tanszakához tartozott az egyházi ékesenszólás tudománya (a homiletika) is. O ezt valóban gyakorlati tudománynyá tette. Nem chablonok szerint növelte a leendő egyházi szónokokat. Alapelvül a szónoklatnak a természetességet s az egyéniséget tette. Nem egyforma, betanult előadási modor, hanem kinek-kinek az egyénisége szerinti természetesség : ez volt a mit növendékeitől kivánt s a mit bennök fejlesztett. Maga adta reá a legtökéletesebb példát. Természetes volt, a maga egyénisége szerint Csakhogy az ő egyénisége a légritkábbak és a legkiválóbbak közé tartozott. S az egyéni ségen és a természetességen ő nem a durva közvetlenséget értette, nem azt, hogy a szónok ugy beszéljen, a hogy épen jő, sőt ellenkezőleg az egyéniség vonásainak megtartásávál annak kipallérozását s a természetesség fölemelését a művészetig. Azután az igy megfinomitott tormába beleilleszteni a tartalmat, mint szép képet a hozzá méltó keretbe. Nagy Péter maga valódi mester volt a tartalom és a művészi forma egyesítésében. Beszédeit mély bibliai szellem lengette át, a sziv bensőségének megkapó hangja rezdült bennök, mely minden sziv húrját rezgésbe hozta, s egy mivelt lélek és a tudományok által megtermékenyített gondolkodás belsősége uralkodott a hallgatók sokaságán, egyenlően tudva tápot nyújtani az együgyűeknek és a tanultaknak. Azokat »édes tejnek italával* táplálta, mint a kisdedeket, emezeket eszméinek eredetisége s az igazsagoknak páratlan gazdagsága által lepte meg és ragadta el,
