Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1884-01-27 / 4. szám

59 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 1 r, Úrral együtt, a vérfolyásos nőnek meggyógyitását s azt a jelenetet, a hol csak a két Zebedeus fiú és Péter volt jelen t. i. a »Zsinagóga fejedelme4

leányának feltámasztatását (Lk: 8: 49, Mc : 5 : 37:); vagy Jézusnak Illyéssel és Mózessel a hegj en történt találkozását (IX : 2), a jeruzsálemi templom elpusztulásának megjövendölését s az Ítélet elkövetkezésének jeleit (XIII. 3. következő :) és a már többször emiitett Gecsemáné kerti jelenetet (XIV: 33:). Mig a kritika a IV. evang.-nak a synoptikusokkal való összehasonlítására s a két tudósítás között felme rülő különbségekre nem hívta fel az egyház s a theologus világ figyelmét: addig épen magából a IV. evangéliumból merített bizonyítékok alapján ezt a János művének tartották és különösebben szerettek hivatkozni arra, hogy a 19: 35-ben a tudósító úgy tünteti fel magát, mint szemtanút, a ki egyszersmind Jézus hű követője, mert tanúságával azt célozza, hogy az c lvasó higyjen Jézusban, mint Krisztusban; a ki ugyanaz a személy, kiről másutt ez mondatik „a tanítvány, kit Jézus szeretett4

, és aki János a Zebedeus és Salcme fia. János szerzősége mellett bizonyított ama közvetlenség és részletekbe menő tudósítás, melylyel a történetek közölve vannak és szerintök az a mély bepillantás Jézus isteni lényébe, a mit csak az a tanítvány nyerhetett, ki mindég vele volt. A hang bensősége, a szívélyes szeretet s a felfogás mélysége olyan íróra mutatnak, ki megérdemlé a kitüntető „szeretett tanítvány« nevet. A 2-dik század végétől — mondhatni a XIX. század elejéig, mintegy dogmaként fogadtatott is aztán el az evang. jánosi eredete s az a néhány kétkedő hang, mely megszólalt, minden nagyobb hatás nélkül enyészett el. fírotius csak a XXI. fejezet hitelességében mert kétkedni. A 17. század angol deistái is kétkedésüknek nyilvánosan hangot sem merészeltek adni. Az első fontosabb támadást 1792-ben Evanscn angol tudós intézte az egyház hagyományos nézete ellen amaz alapon, hogy ha az Apocalypsis a János műve, akkor a 4. evangum szerzőjének másnak kell lenni, mert a két mű közölt roppant nagy a különbség és valószínűleg ez utóbbi mű irója a platói iskolának egy tagja a 2 ilc századból. Németországon az első hangok Lessing és Semler ajkairól szólaltak meg ellene, kik állították, hogy az evangum abban az alakban, a mint előttünk van, nem származott Jánostól, bár alapjául jánosi traditiok szolgálhattak. A rationalis kritika az orthodox védbáslyákon megütötte a réseket s ettől fogva az egyház hagyományos nézeteinek ellenei mind többet és többet romboltak le az evangum hitelességét védő bizonyítékokból, llerder 1797-ben azt állitá, hogy a IV. evangum szerzője a Mestert nem úgy írja le, a mint az a földön élt, hanem úgy, a mint az neki fe'magasztosulva, mennyei fenségességének egész fényében, mint a megdicsőült ember fia lelki szemei előtt feltűnt. A Jézus szájába itt adott szavak a János s/avai formailag, ő csak a gondolatokra s nem egyszersmind a szavakra fektet súlyt. Ama körülményre pedig, hogy a 2-ik század írói (a mint majd mi is alább látandjuk), mily kevéssé ismerik ez evangmot először Harst figyelmezteté a theologusokat s szerinte ez az irat az alexandriai iskola jellemét viseli magán s innen származva került később Rómába. A támadás komolyabbá lőn, mikor 1820-ban megjelent Bretschneidemelc „Próbabiblúi de Evang. et epist. Joannis apóst, indole et origine4

című műve. Kritikájának eredménye az volt, hogy a 4. evangelista, ki külömböző történeti és archeológiai tévedésekbe esett, nem lehetett született palestinai zádó, még kevésbé a synoptikusok és a hagyomány Jánosa. Nem lehet az a János, ki az evangéliumban megtagadja, hogy Jézus a zsidó pascha ünnepet megtartotta volna, mikor^ a synoptikus tudósítások szerint ő is ott volt Jézussal s az evangelium zsidó ellenes szellemet lehelő irója nem lehet ugyanaz, ki a kisázsiai hagyomány szerint mint főpap tiszteltetett és mzalov-t hordozott. Ez uton Strauss a maga „Leben Jezu4

-jában (1835) még messzebb ment s szerinte a 4, evangelium tartalma, Jézus személyéről va'ó tudósításai, beszédei és csodái már önmagukban tekintve is történelmileg gondolhatatlanok és majdnem mindenütt ellenkeznek a synoptikusok tudósításaival. Felmulatta ama törekvések hiábavalóságát, melyek arra irányultak, hogy Jánost, a három első evangéliummal harmóniába hozzák. Strauss rombolásait azután Bauer Bruno fejezte be a „Kiitik der evang. Gesch. des Johannis« (1840) című művében, a melynek resultatuma az volt, hogy az összes evangéliumok tartalma nem egyébb, mint önkényes célzatos költemény s épen a 4. evangéliumból hiányzik minden történeti kapocs, mely ezt a synoptikusokhoz fűzné. Mint curiosumot említhetjük fel iÁitzelberger nézetét, ki „Die kírchliche Tradition íiber d. Apóst. Johannes und seine Schriften in ihrer Grundlosigket nachgewiesen4

(1840-ben megjelent művében, azt állítja, hogy az a tanítvány, kit Jézus szeretett András volt, ettől azonban megkülönboztetendő az evangelium szerzője, a ki egy Samaritánus volt, kinek szülői a zsidó haboru közeledtekor Edessában telepedtek le. Lützelberger a maga felfogásával egyedül áll ma is a jánosi evangelium kritikájában. Az actio a kritika terén is reactiot szült s félve az olyan túlhajtott nézetektől minőket Strauss és Bauer Bruno nyilvánítottak: igen sokan léptek az egyház hagyományos nézeteinek védőiként fel. így Stein, Olshausen, Hauff, majd T/ioluck s Neander ki elismerve a synoptikusok és János között levő különbséget, Jánosnak, mint szemtanúnak adott az ő kegyes, mysticismusra hajló lelke nagyobb hitelességet. A mérsékelt kritikus De-Wette az „Einleitung in die kanonischen Bücher des N. T.* (III. Aufi. 1834) című művében a külső bizonyítékok mellett bizonyos benső okok alapján is János szerzőségét vallja s azt mondja, hogy a történeti eltérések a 3 ebő evangéliumtól jogtalanul használtattak fel az evangelium apostoli eredete ellen, bár így egyes történeti (Ján : III : 27 h. ö. Mát: XI: 1 Csel: XVIII: 24. XIX: 1 stb. V: 1—9) és földrajzi nehézségek (I: 28, IV: 5, 7) forognak fenn. Jánosra vallanák I: 35 — 41, XVIII: 15, XX: 2, továbbá : Jézus tanainak mély felfogása, az üdvözítő személyéről való ideális nézet. Jézus beszédeinek egy kissé idegen formája az apostol egyéni sajátságaiban leli alapját és János személyes viszonyaiból érthető meg, hogy nála az alexandriai zsidó bölcsészet gondolataival találkozunk, és hogy oly magas görögséggel ir t

bár mindenesetre feltűnő jelenség, hogy egy egyszerű galileai halász annyira, kiművelte magáid. Az evangelium a keresztyénségnek magasabb és szabadabb fejlődését feltételezi. (167 168 lapok.) De-Wette az első, ki figyelmeztet az Apocalypsis és a János evangeliuma közötti különbségre és csakugyan az ő korától kezdve már nem annyira a synoptikusok és a 4. evangelium között levő eltérések szolgálnak a támadóknak fegyveréül, mint inkább azok a különbözőségek, me'yek a Jelenések könyve és a többi jánosi iratok között vannak. És ez az alap sokkal szilárdabb is, — ez az az archimedesi pont, melyről a kritika kiemelheti vagy az egyik, vagy a másik iratnak hitelességét. „Az uj testamentomi kritikában4

— mondja De-Wette — „semmi sem áll oly erőben, mint az, hogy ha