Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1884-08-24 / 34. szám

1063 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. * 1064 A negyedik nap (21-ike) legnagyobb részét apapszentelés vette igénybe. Reggel 9 órakor kezdődött a ref. nagytemplomban azon lélekemelő istenitisztelet, melynek folyamán 47 ifjú lelkész és 2 theologiai tanár (Csiky Lajos és Bethlendi Endre) kötelezte el magát ünnepélyes esküvel az Ur igájának terhes, de gyönyörűséges szolgálatára. A felszentelendők közül Csiky Lajos hittanár tartott jeles egyházi beszédet; a felhivó és kibocsátó szónoklatokat pedig főt. .püspök ur végezé, minden szivet, lelket mélyen megindítva A főiskolai énekkar s a lelkészi kar külön énekei pedig csak növelték mindenkiben a buzgó áhitatot. A szokott szertartások bevégeztével ismét a tanácsterembe vonultak a gyűlésnek tagjai, hol is különböző fellebbezett ügyek nyerték el a végeldöntést. A közgyűlés még két napon át hihetőleg tartani fog. (Vége köv.) Ócsa veszedelme. A legmélyebb fájdalom fogja el szivemet valahányszor olvasom becses lapja keretében, hogy egyik, vagy másik protestáns egyházat, ez vagy amaz csapás sújtotta 1 . . . Pedig engem, és szegény egyházamat, nem egy, de rövid hó lefolyása alatt két csapás ért, két csapás sújtott 1 . . . Folyó évi julius 3-án hunyta le szemét, az ócsai ref. egyház 48 évig rendes, 3 évig nyugalmazott lelkipásztora, felejthetlen emlékű jó atyám, életének 83-dik, házasságának 50-ik évében. . . Folyó évi augusztus 3-án kiütött tűz következtében lett lángok martalékává, az ócsai ref. hívek ősrégi templomuk tornya, s két mellék fülkéjének zsindelyes teteje. Melyik volt rám nézve a nagyobb csapás f az bajos volna megmondani. . . Mindkettő nagy, — csaknem elviselhetetlen 1. . . De elhallgatom atyám halála feletti veszteségemet, — megnyugszom az Isten akaratján; —. . . de templomom leégésén, — bocsáss meg jó Istenem 1 oly nehezen tudok megnyugodni 1 Nagy lelki erő kell ahoz, hogy a lelkész, aki látja templomának égését, s rombadölését, meg nem őrül s kétségbe nem esik. . . Közelébb voltam én is eh ez, — de Isten erőt adott nekem, hogy buzdítsam jajgató híveimet a tűz eloltására. A tűz, miként fenntebb is emlitém, f. hó 3-án délelőtt 10 óra tajban ütött ki; vasárnap lévén, ép a templomban valánk. Be sem végezhetém egyházi beszédemet, midőn egy ^tüzet* jelentő kiáltás hangzott be, s a hívek azonnal rohantak ki az Istennek házából. . . A tűz a templom közvetlen közelében volt, mintegy 5 ölnyire. . . Rövid idő alatt 3 ház állott lángban, a szél lengedezett. . . Mig mi a tűz eloltásával foglalkoztunk, egyszerre csak egy egetrázó, szívrepesztő jajkiáltás üté meg fülem, hogy „ég a templom, ég az Isten házának tornya //* Nem akartam hitelt adni e rémes jaj kiáltásnak, nem hittem azt, hogy a tüz, a szikra oly magasra felhasson. . . Midőn a vész helyére emeltem szemem, kétségbeesve láttam a szomorú valót; s azonnal rohantam fel gondnokommal s híveimmel a templom tornyába, hogy a mar égő toronyból, ha lehetséges a harangokat mentsem meg... A két kisebb s könnyebb harangot tűz hullása közt sikerült híveimnek lehozni s megmenteni; de a legnagyobb harang fenmaradt, az égő toronyban, nem bírtuk leemelni s megmenteni. . . Leégett s lezuhant a toronytető; csakhamar a templom két mellék fülkéjének zsindelyes teteje is lángban állott. . . Két bátor szivü oltó, egyik hivem öreg Bukodi Pál volt biró s kurátor, több mint 70 éves agg, és egy Ruska István nevü római katholikus ember, a már javaban égő toronyból, a templom padlására rohantak fel menteni a nagy tetőzetet. . . Ha ők, életöket kockára téve, e hajmeresztő, e csak nem hihetetlen lépést nem teszik, most nem volna templomunk, nem volna paplakunk, iskolánk s tanítói lakunk s talán fél falunk, mert a nagy tető kigyultával mindezek porrá éghettek volna. . . De végre ís az ő erejök is lankadni kezdett. . , A füst és a melegség megfojtással fenyegette őket, segítségért, s mentő létrákért kiáltozának ; mert a menekvési ut végkép el volt zárva előlök. Mig sikerült a létrákat a templom túlsó felére feltámogatnunk, néhány perc telhetett el. Már-már kétségbe estünk, mert sokan azt kiáltozák, hogy a templom nagy teteje is tűzben áll. . . Végre Isten könyörült rajtunk. . . Midőn mi már az oltásban kifáradánk s tehetetlenek valánk, segítség érkezett, al-némedi és Soroksár községekből. . . Megkönnyebbült lelkünk, s uj erővel fogtunk a nagy munkához. . . Soroksár bátor szivü s ügyes tűzoltóinak köszönhetjük másodsorban, hogy templomunk egészben le nem égett. Hatalmas fecskendőjök szórta s oltá a tüzet, a tűzoltók pedig felmásztak az égő toronyba s égő tetőkre s felvitték a fecskendő csövet a magasba, rövid idő múlva meg volt mentve a templom; s én könnyezve adtam hálákat az én könyörülő Istenemnek, s a derék tűzoltóknak. . . De nem fárasztom türelmét tovább, a becses olvasónak a tűz leirásával, talán érdekesebb s vonzóbb lesz, ha röviden leírjuk templomunk történetét. . . Hogy mikor s ki által építtetett ez a valódi műremek, monumentális épület, azt sem én, sem tudós régészeink még mai nap sem tudják. Feltevés minden, a mit keletkezéséről a régészek irtak, s nem való. A valót csak akkor tudhatnók meg, ha nyomára akadnánk olyan tárgynak vagy iratnak, a melyből határozottan megállapíthatnék a valót. Az ócsai ref. egyház levéltárában levő legrégibb anyakönyveink szerint, az ócsai ref. egyház már 1626-ban fenállt, Szokola Lőrinc volt akkori lelkipásztor; 1630-ban Decsi Lőrinc) 1631-ben Morágyi Lőrinc, 1632-ben ugyancsak Decsi Lőrinc, 1652-ben Neökec:i Péter; Budavára bevétele után pedig : Vörösmarti Péter, Böcskei Gergely, Papi János, Pathai György, Csuz Mihály, Ócsai Gergely, Ucsai Sámuel, (az előbbinek fia, ennek idejében 1715-ben építtetett a jelenlegi régi lelkészlak) Czeglédi Mihály, Szokonyai Mihály, Losonczy János, Úri Péter, Búz József, (173 1) Peleskei János. (173 5) Gyöngyöd Iván, (i 739) Földváry Gergely. Szabó Géza, (Vége köv.) ref. lelkész.