Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1884-08-03 / 31. szám

1063 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. * 1064 telen = vallástalan, vagy csak vakon hivő bigott részben ? Körülbelül odajutnak világi pályákra feszült szorgalommal képzett embereink, a hol vannak a rideg észnek hódoló magasabb körben élő férfiak, hogy a szabad gondolkozás mellett semmihivőkké = nihilistákká lesznek. Mondja ősz Áronunk azt is, hogy nem engedi, az emberiség isteni barátját, a minket képviseltetéstől megfosztani. Ez a római egyház felfogása. Nekünk protestánsoknak, miután Jézus megmutatta az Istenhez vezető utat; nincs szükségünk semmi közbenjáró, bejelentő, közvetitő személyre, mert mehetünk panaszunkkal, örömünkkel egyenesen a legfőbb hatalom elibe! Mondja továbbá Jeremiásunk, hogy az 5000 forinttal zsoldozott, s országnaggyá lett püspök el lesz szakítva azon testtől, a melynek még látszólag feje. Ezen állításra azon tudattal felelek, hogy szoboszlai Pap István országnagysági subventió nélkül is, csak nagy ünnepek, sőt utóbb csak uj évkor lépett a szószékbe. S épen azért, mert ritkán volt hozzá szerencséje a publikumának, midőn szereplésére számíthattak; a félholtak, is felkeltek ágyaikból, hogy hallhassák, s a templomba törekvőket nem volt képes befogadni az ur háza. Mig mi közönséges lelkek, minden vasárnap kétszeri szolgálat mellett, unottakká válunk. Attól is tart Heiszler ur, hogy »a kormány kezébe keriil lassanként az iskolaügy.« Roppant féltékenységgel fogadtatott közelebb, az érettségi vizsgáknak állam által immár gyakorlatba vett ellenőrizete is. Pedig valóságos áldásos intézmény ez a jogfoglalásnak keresztelt beavatkozás. Mert bizony engedékeny, elnéző, gyermeket és szülőt dédelgető hatalom volt a mi egyházi felügyelőségünk. S más részről nem akarom hallani, hogy tanáraink azzal gyanusittassanak, sőt legtöbb esetben rágalmaztassanak, hogy pénzért adják az osztályzatot, és igy kereskedelmi cikket űznek a vizsgával. Emliti ezt is Heiszler ur, hogy az örökös, állami méltósággal biró püspökök majd, ránk erőszakolják Kálvin, Luther, Zwingli, István-kiraly ünnepeit. Hát 1 mire való a Debrcenben zsinatilag készített egyházi alkotmány, mely immár király által is szentesítve van! Ot ember előtt fog rabszolga módra meggörbedni, az igazgatásra hivatott, nagy tömegű intelligentiát képviselő igazgató testület ? Lehet-e, ilyet csak képzelni is ? 1 Aztán, mint már hangoztattam felebb is, nyomorult 5000 frt, koldus alamizsna miatt! Ha már még is 50,000 mond ötvenezer forint adatnék egynek-egynek: akkor talán, talán inkább helye lenne az aggodalomnak. Heiszler ur azt is mondja „már is alkonyra hajlott sötétséget lát, melyben halál, feloszlás lakik és az alkonyt éjji homály követi, s az éjszaka nem barátja senkinek I® Meglepő, hogy fentebb, az amortisationális adózásnál, gúnyosan hangsúlyozza ősz Pátriarchánk, hogy kormányunk „hát még is hisz, valami halhatlant® most pedig ő, a gúnyolódó állítja, hogy a sötétségben halál, feloszlás — tehát megsemmisülés — lakik. Holott az anyag — nem veszhetvén el — csak más alakot cserél, és ha erkölcsi halál következik is a sötétség nyomán, uj élet csirája rejlik az omladék porai közt. Ha megsemmisülni hagyja, a most élő kor a multak intézményéit, bizonyosan azért, mert nem feleltek meg azok sem a várakozásnak, sem az igényeknek. Újból kell hát gyúrni az agyagot, hogy Phidias vonzóbb sőt tökélyesebb képet, modellt idomíthasson abból. Ily nézettel nem félünk, a holnapra uj erőt adó éjjeli nyugalomtól, éjszakai sötéttől sem ; s nem vagyunk annak sűrű homályában ijesztő rémeket látók. Mert ha az alkonyt, éj követi : az éjjet meg nappal váltja fel. „Egyptom, a szolgaság házának illatos, húsos tálai füstölögnek már, a szegény és máshoz szokott vándor elé, ki idáig, meglehetős rideg, kopár uton, a nélkülözések utján haladott. Pihenni akar, az előtte viruló pálmás oázban ő is, stb.® E passusnál már szerencsére összejöttünk elágazó utainkröl. Kibékülhetek Heiszler kollegámmal, s felteszem vele én is a kérdést, hogy: „a szomjazó sőt éhező, a vigasztalan sivár uton elernyedetteket, kik jobb sors, — jobb napok után áhítoznak — sőt azokra érdemesek is volnának — elitéljiik-e ? . . Bizonyára nem 1® Minden hosszúnak van vége, a türelemnek is van határa. Mózes is, bár 40 esztendeig vándoroltatta Izráelt az élet kietlen utain, végre nem csak megmutatta, hanem Józsue által, be is vezettette az ígéret földére. Heiszlerrel kiáltok hát én is: „Hajoljunk meg ha kell : s menjünk bizalommal az uj kezdetnek eléje 1® Edes Ábrahám. KÖNYVISMERTETÉS. Koporsó feletti imák rövid siri szókkal. Temetési alkalmakra. Irta : Édes Vince tisza-tarjáni reform, lelkész és e. m. tanácsbiró. Első füzet. Miskolc. Ara ? I— XXX. ima 101. lap. 16-rét. A mű előszavát csupán az az ajánlás képezi, a melylyel a kis munkát édes atyjához nt. Edes Albert nyug. lépett lelkész és esperes úrhoz intézi „hálája csekély jeléül« a fia. S igy maga sem indokolván közelebbről, hogy mi volna művének célja : mi se fogjunk rá más célt, mint azt, hogy adjon lelkésztársainak kezébe egy ujabb kis imakönyvet a meglevők mellé, melyeket a hosszas használat már mind önmaguk, mind talán a közönség előtt is nagyon megszokottá tett. Érdekes volna ugyan legelső sorban is azt néznünk meg, hogy hát csakugyan ujabbat adott-e s pótojhatja-e ez részben is, a régiek használatát ? Azonban egyelőre hagyjuk e kérdéseket, a mű részletes ismertetése megadandja úgyis a feleletet s ha eleve összehasonlitgatásokból indulunk ki, nem tudnánk talán elég tárgyilagosak lenni, mert egyikhez vagy a másikhoz vonna inkább rokonszenvünk; alanyi rokonszenvet pedig érezni bírálónak nem szabad. Az a harminc kis ima, mely e füzetben előttünk van, mind oly rövid, mintha csak Schweitzernek ama szép meghatározását akarná megvalósítani, hogy »az ima a vallásos lélek lélekzetvétele.® Es valóban az imának nem is szabad hosszúnak, terjengőnek, untalan refleksziókkal átszőttnek lenni. »Mikor pedig ti imádkoztok ne legyetek bőbeszédűek;® „jól tudja a ti mennyei atyátok mi rélkül szűkölködtök^ S különösen nem, véleményem szerint a hallotti imának, még pedig lélektani alapon ; mert vagy a fájdalomtól, a veszteség érzésének nagyságától lesújtva állunk ott a koporsónál, még mindig sirva és zokogva, vagy bizonyos fokú közönynyel, a léleknek oly fásultságával, mely a már magát kitombolt megrázó vihar után áll be ; természetesen itt nem reflectálok azok lelki állapotára, kiket talán részvét, ismeretség vagy csak puszta kíváncsiság gyűjtött a ravatal köré. Kiknek tartjuk már most a halotti imát ? A halott lelki üdveért könyörgünk-e ? Hisz nem ex opere operato van egyetlen szertartásunk sem. Vagy a közönségnek akarunk akkor is tanítást adni az ima keretében, hogy figyelmeztessük a mulandóságra, s hogy lelkűkről gondoskodjanak, mert az meg halhatatlan ? Nem. A veszteséget, a csapást szenvedetteknek akarunk vigaszt adni, ahoz imádkozván, ki