Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1884-06-15 / 24. szám
760 sokkal kevésbbé bízom — s bíztam elejétől fogva — magamban, mint ők. De erről később. Mert másnemű aggodalmak is tolakodtak lelkem elé s azok, megvallom, még e terembe léptemkor is, a küszöbig kísértek. Oly magas fogalommal bírok a püspöki hivatalról és a püspöki székről, hogy azt — nem a benne ülőért, hanem megáért a székért — minden, még a legcsekélyebb, s bár csak félreértésből eredő — vádtól vagy gyanúsítástól is megkímélve kívánom tudni, a megválasztott püspök sikeres működhetésének és igy magának az egyháznak érdekében. S ámbár, a néhai, dicső emlékű püspökünk Török Pál halála óta kerületünkben lefolyt háromszori szavazás mindenikében, egyházainknak — két izben viszonylagos, a harmadikban pedig átalános többsége csekély személyem mellett nyilatkozott, s különösen a harmadik szavazásban egyházaink átalános többsége nyíltan manifestálta, hogy a háromszori választás minden esélyei után is, engem kíván a püspöki székbe ültetni s feledve személyes gyöngeségemet, bizodalmát csekélységemben összpontosította is, de a választási folyamat különböző esélyei alatt annyi kellemetlen érzésen s aggályon mentem át, hogy most, azok befejeztével — mivel itt nem egyéni személyemről, hanem egyházkerületünk leendő püspökéről van szó, meg kell vallanom, hogy teljes megnyugtatást e részben csak az ad, hogy a püspöki választás megerősítésére zsinati törvényeink által hivatott testület, az egyházkerületi közgyűlés, ezen választást helyben hagyta és megerősítette, mert hiszen e közgyűlés Ítéletében megnyugodni, mindnyájunknak kötelessége, s az első sorban nekem is, bármily nehezen tudjam is rá elhatározni magamat, S ha már ez iránt meg vagyok s meglehetek nyugtatva — a mit tartozó tisztelettel s hálás köszönettel fogadok: a lefolyt választás irányában akkor nem marad egyéb teendőm, mint követni Pál apostol példáját (Filip III. 14.) s ^azokat, melyek hátam megett vannak elfelejtvén, azokra pedig igyekezvén a melyek elöl vannak, a cél felé futnom: az Istennek a Jézus Krisztusban való mennyei hivatala jutalmának elvételére.* De épen itt lep meg, s nem enged sem zavartalanul örülnöm a részemre jutott kitüntetésnek, sem kellőkép hálát mondanom érette, az a fő és legnagyobb aggodalom, s kétely melyről már szólottam, — vájjon leszek-e képes, leszek-e erős, avagy csak valamennyire is megfelelni a rámváró hivatásnak és kötelességnek, s a hozzám kötött, bár nem túlzó és vérmes, de csak jogosult várakozásoknak is. Maga az, hogy a Török Pál megürült helyére lépek, s a nagy alkotások ez emberének munkáját vagyok hivatva folytatni; a kikerülhetetlen összehasonlítások tudatában, elég volna a legnagyobb aggodalommal, sőc félelemmel tölteni el keblemet. De azon kivül is, magokban a püspöki hivatal feladataiban átalán — s a mi magyar protestáns, és kerületi viszonyaink közt különösen elégséges ok van, gyöngeségem érzetében, a méltó aggodalomra s az attól való félelemre, hogy állásom magaslatára emelkedni s feladataimnak megfelelni, kétszeresen nehéz lesz nekem, ki tizenkét év óta, az egyház tényleges szolgálatából kilépve, az egyházi kormányzatban csak igen kevés és jelentéktelen részt vehetve, az egyházi és kerületi ügyek szövevényeiben nehezebben fogom feltalálhatni magamat, mint tehetné az, a ki folyvást az egyház hajójának kormánya mellett ült. S vájjon nem kellend-e még azon előítélettel is küzdenem, hogy az állam szolgálatából lépve ismét az egyházéba, amannak reminiscentiáitól talán nehezebben tudok szabadulni itt, mint némelyek talán óhajtandónak tartanák. Ez utóbbi aggodalommal szemben azonban engem az az öntudat, s a netalán kételkedőket az a kijelentésem nyugtassa meg, hogy én az állam szolgálatába is átvittem s tizenkét év alatt is csonkitatlanul megőriztem egyházi szolgálatom reminiscentiáit, melyeket az a meggyőződés is erősitett, hogy a magyar állam és a magyar protestáns egyház érdekei nem csak ellentétben nem állanak egymással, de sőt szorosan összetartani s egymást támogatni és erősbiteni vannak hivatva, s uj hivatalomban is egyik vezérelvem lesz, a magyar állam s a magyar protestáns egyház ez összetartozását, e kölcsön-viszonyát, nem széthúzással gyöngíteni, sőt lelkes közreműködéssel szilárdítani. Nagyobbak s nehezebbek azonban az egyházi feladatok, melyek itt rám várnak s melyek elől erőtlenségem palástja alatt kitérnem nem szabad. Püspöki programmot, rögtönözve, azt hiszem nem vár ma tőlem a főtiszteletü egyházkerületi közgyűlés, s talán még annyit is felesleges mondanom, hogy feladataimmal legalább tisztában vagyok, a mi persze nem azt teszi, hogy azoknak betöltésére a kellő tehetség bírásával is biztatnám magamat. Tudom nevezetesen, hogy mindenekelőtt a tiszta hit őrének kell lennem az egyházban s különösen az egyház ama veteményes kertjében, a lelkészképző intézetben; hogy Krisztus vérével megváltott egyházunknak, őseink vérével szerzett jogai védőjének kell lennem, bár honnan netalán jöhető, (de reméljük, nem jövendő) megtámadások ellen; hogy felvigyázónak kell lennem abban, hogy egyházainkban és azok kormányzatában mindenek ékesen s jó rendben legyenek, és hogy egyebek közt és főkép, arra is törekednem, hogy egyházunk lelkipásztoraiban és tanítóiban az igazi haladásnak — ennek a