Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1884-06-08 / 23. szám

371 dozás s a gyermekek vallási tanítása érdekében eddig Buda igy állott. A hívek jártak templomba a pesti anyaegyházba, a keresztelést, temetést s esketést végezte vagy az anyaegyház papsága, vagy a budai más ker. felekezetű, kivált evangelikus lelkészek.*) Az állami felsőbb iskolákba járó református növendékek számára ez iskolák felállítása óta folytonosan volt vallástanár. A városi és felekezeti (róm. kath. (középiskolákba járó növendékek számára a pesti anyaegyház állított fel egy vallástanári állomást, a népiskolai növendékek számára a közelebbi években szintén ugyan Ő nevezett ki két vallástanítót. Ehhez járult, hogy a pesti ref. theologusok ilt is megkezdték a ref. vasárnapi iskolákat s ezáltal a gyermekekre nézve az istenitiszteletet is helyettesitették. A kovász tehát megvan, de érzi szükségét Budán minden református ember, s bizonyára csak a pesti egyh. megye főt. esperesének, a nagyérdemű Sípos Pálnak, kell e különben is rábízott dolgot megmozgatni, hogy itt, hol a református vallású Tisza Kálmán ő nagyméltósága s annyi református főtörvényszéki biró, államtitkár, min. tanácsos és más magas állami tisztviselők s tanárok laknak, már a közel jövőben megalakuljon a ref. egyház. Meg vagyok győződve, hogy ha mi, budai reformátusok összegyűlünk, a szükséghez mérten megadóztatjuk magunkat, s a fővárosi tanács előtt kimutatjuk a helyzetet, melyben vagyunk, a főváros mitőlünk sem fogja megtagadni sem a templom-helyet, sem azt az évi szubvenciót, melyet a hasonló népességű budai ág. evang. egyháznak ád. Az is erős hitem, hogy a pesti anyaegyház nagy tekintélyű presbyteriuma céljainkat testvéries buzgósággal fogja az illetékes helyeken pártfogolni s a kezdeményezést tőle telhetőleg segitendi. S ekkor meglehet már a Buda visszavételének emlékére tartandó kétszázados ünnepélyen ott lesz a budai magyar reformátusok papja, visszafoglaljuk mi is kétszázados távollét után Bi'dát s jóvá lesz téve ismét egy igaztalanság, melyet a vallás örve alatt sajátlag a magyar nemzeten követtek el. Dr. Kis Aron. Thurzó György özvegyének gyásza. (A XVII. századból.) Hát már mindég gyászolnom kell, — Bánattól gyötörve, S elfulladva könybe' ? Im 1 mindegyre több keservvel Illet Isten engem, — Bár már is telt kelyhem 1 Terhe alatt bús szivemnek Végkép elhervadtam, — E vázban rám sem ismernek 1 Mint a veréb, ép' ugy jártam, Mely ha kifosztva lőn, — Búsul a háztetőn ; Vagy a bagoly a pusztában, Mely csonka vár felett Romoknak őre lett. Barátaim elhagyának, — S én tanuja lettem Irigyek gúny kacajának. *) Az ág. evang. lelkész ur Scholcz Albert sokáig gondoskodott a ref. ne'pisk. gyermekek vallástanitásáról, a miért mindenesetre megérdemli, hogy köszönetet mondjunk neki. De ha Isten úgy akarja, Hogy ily gyászban lásson : Mit kapkodjak máson ? O atyám és az ő karja — Bár mint sebez itt lent, — Jóra fordit mindent. E jogával hát csak éljen, — Hisz kit keze büntet, Azt szivébe zárja mélyen. Nézd az égnek — bár mi borús — Hogy kiderül képe, Ura intésére 1 Igy sorsod is most bárha bús: Hoz még jót a végzet, Melyben volna részed 1 Lesz idő, hogy felvidulva — Látván ég kegyelmét — Szád felnyitod öröm dalra. Oh Istenem 1 reménységem 1 Én egyetlen üdvöm, S örömöm e földön 1 Mosolyogj rám e setétben Fényes szent orcáddal, — Búm felhőjén által 1 Nyújtsd kezedet ínségemben, — — Ideje, hogy segíts — És kétségbe ne hagyj esnem 1 Ez éneket Lányi Illés bicsei lelkész és superinten dens, a zsolnai zsinat ismert védelmezője Pázmán elle nében, a Thurzó család meghitt belső embere szerzé bethlenfalvi gr. Thurzó György özvegyének a nemesszivü és fenkölt lelkű cobor-szentmihályi Czohor Erzsébetnek' ajánlva. Ez énekről Tablicz 1806-ban megjelent »Poesie* cimü művében azt mondja, hogy azt Lányi azon alkalomból szerzé, midőn fentebb nevezett grófné az 1625-ik országgyűlés 63. t. cikke értelmében Imre fia után maradt két kiskorú unokájának kiadására kényszeríttetett, Eszterházy Miklós részére, kihez a fiatalon elhalt Thurzó Imre özvegye, Nyáry Krisztina időközben férjhez ment, s ki, — mint a protestántismusnak legesküdtebb s leghatalmasabb ellensége — az 1625-iki soproni országgyűlés okt. 25-iki ülésében oda nyilatkozott, hogy »a hit alatt fogadott országgyűlési végzések is érvénytelenithetók ha király és rendek ugy akarják* s ha az áttérések következtében a római katholikusok többségre vergődnek „akkor az országgyűlési többség korábbi szerződések dacára is kiküszöböli az uj hitvallást a hazából*. (Szalay Magy. tört. 4. köt. 598. 1.) Tablicz állításának azonban ellene mond azon körülmény, hogy Lányi már 1617-ben nov. 5-én meghalt, egy évvel sem élvén tul a nagylelkű nádornak s felekezete egyik legnagyobb fiának halálát. Miután afelett semmi kétség sem lehet, hogy ez ének szerzője Lányi, amennyiben a Cithara sanctorumban is az ő neve alatt fordul elő, a való az lesz, hogy ő azt a nádor és saját halála közt eső időben szerzé, mert hisz az özvegy akkori kedély-hangulata, ki ^szerelmes édes ura« korai halála következtében, az addig is átélt, férjével együtt szenvedett csapások után, közel állhatott a kétségbeeséshez, megfelel az ének alap thémájának, mely szerint a költő a fájdalmába elmerült kegyes lelket a bánat felhőjén keresztül csillámló reménység sugaraival igyekszik felvidítani. Még akkor élt Imre, a lánglelkü és hazája történetében fényes szerepre hivatott ifju. De másfelől az is igaz, hogy e halhatatlan emlékű magyar nő