Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1884-06-01 / 22. szám

697 PROTESTÁNS EGYHÁZI ES ISKOLAI LAP. 698 zai s külföldi tagjai, tudni fogják, hogy valamely cél elérése s az arra vezető út és mód, vagy használandó eszközök között lényeges különbség van; a hazai bizottság azt mondja: magyar nyelven az idei az első felhívás, melyet melegen ajánlunk e lapok t. olvasói pártolásába; s utasítást adva, ezzel zárja be: áldjon meg Isten minket az imádásnak lelkével! Ebben ugyan nincs kifejezve, hogy a vasárnap megszentelése célja el lesz érve egyedül az imával, de mindenki tudja, hogy ez olyan ut és mód, vagy ha tetszik, olyan eszköz lesz, a mi semmi esetre sem fog a kitűzött céltól eltávolítani, hanem inkább ahhoz közelébb fog vinni. Az edinburghi felhívás szintén azt mondja: „a közös imádkozásra akar buzdítani, legyen e körülmény is minél komolyabb megfontolás és buzgó imádság tárgya ; mind azok, kik a Krisztuséi, vessenek komolyan számot magokkal, hogyan jártak el e tekintetben eddigelé s kérjék Istennek szent Lelkét stb." Ez elég világos, csak félre nem kell érteni. Az edinburghi felhívás betűje- vagy szelleméből szerintem lehetetlen azt kiolvasni, hogy az imahét megtartásával a vasárnap megszentelésének nagy és szent célja el lesz érve, de hogy egyengetve lesz az út, azt meg lehetetlen tagadni. — Ki ne tudná azt, hogy az egyházra a társadalom ma nem hallgat, s semmivel sem veszi többe, mint az olyan tanítót a falusi gyerek, a ki vesszőt nem tart az iskolában s azon felül megkötözött kézzel jár le s fel a tanteremben ; ki ne tudná, hogy a társadalom többet akar tudni, a jelen szükségéről, a jövő óhajtásáról, mint bármelyik egyház ; ki ne tudná, hogy a társadalom, nem csak jó néven nem veszi, ha egyházi s vallásos mértékkel mérik cselekedeteit, hanem még meg is boszulja; a vallás és hitről való gondolkozást, csak egy alakjában kedveli: a vallástalanság és hitetlenség alakjában. Ennélfogva a társadalomra ugy kell hatni, hogy belénk ne köthessen, hogy eljárásunkat félre ne magyarázhassa ; s épen ezen szempontból tartom én helyesnek, a vasárnap megszentelése érdekében, az imahét megtartását, ebben sem nem gátolhat senki, sem érte kérdőre nem vonhat. Ma a társadalomnak parancsolója nincs ; gazdája az állam ; ura a pénz ; de ezek társadalmi téren, nem annyira az ültetés, mint az irtás mesterségével foglalkoznak. Ha állami kötelességét teljesiti a polgár, azt mondja: szabad és független vagyok; az egyháztag pedig igy szól: ha megfizetem szintén a lukmát, mi gondja a papnak reám! s épen ezen gazdátlansága a társadalomnak eredményezte azt, hogy már nem csak érzi különbség nélkül minden osztály, hogy : rohad valami Dániában, hanem kifejezést is ad annak, hogy a helyzet változtatása szükséges; csak hogy a: jiniként* születik nehezen. A baj egy, de a panasz különféle a társadalom osztályainál. Az a Dánia, melyben rohad valami, mindenütt jelen van tán a világon, csak hogy egyik helyen nemesebb rész forog veszélyben, mint a másik helyen, s egyik helyen egy gyógyszert használnak másik helyen mást, s egyik helyen járványosabb a baj, mint a másik helyen. Vannak olyanok, kik a test vagy államszervezet hibájának tulajdonítanak olyan bajt is mi az okok félreismerésében, vagy a felfogás téves voltában rejlik. De mi okot nem igen szeretünk keresni, azt sem akarjuk elhinni, hogy a rosz nem azzal terjed, hogy véghez viszik, hanem azzal, hogy meg nem büntetik, sőt még védelmezik is. Lehet-e rosszabb valami, mint az Isten törvényét meg nem tartani! Isten pedig azt mondja: hat napokon át munkálkodjál, a hetedik napot megszenteljed, ne tégy akkor semmi dolgot, stb. és az ember, a hon polgára, az egyház tagja, a társadalom egy részecskéje, ugy dolgozik a hetedik napon kezével, lábával, hogy szinte izzad bele ; mikor a kéz, láb elfárad, kezd a sziv veszélyesen dobogni s az agy féktelenül gondolkozni, s a nagyon elfáradtak csatlakoznak azokhoz, a kik semmit sem szeretnek dolgozni s a kik az enyém és tied között való különbséget kevésre becsülik, s igy lesz anarchista, másik socialista, egyik communista, másik nihilista, s ezek két nagy táborra oszlanak: hallgatókra és cselekvőkre; és bár különbözők eszközeik, céljok egy: romokban, hullákban gyönyörködni. Ezek bizony nem imádkoznak, vagy ha igen, nem a mi imádságunkat mondják. Az Isten és vallásos törvényeink iránt való érzéketlenségnek, a nagy városok adják legszomorúbb példáit. Mint a nagy halomba hordott buza, esős, ködös időben megrökken, kivált ha még nem is kellő módon tiszta, igy vannak a nagy számban együtt élő emberek, kik csaknem egymás hátán állva inkább mint járva, megdohosodnak, s a már megromlottak veszélyeztetik a legtisztábbat és legegészségesebbet is. 1880-ban Budapesten (jun.) egy vasárnap reggel egy képviselő s egy hirlapiró ismerősömmel mentem az országházba a könyvtár és olvasóterembe a muzeum-kerten keresztül, az olasz munkások ugyancsak csákányoztak, a muzeum vaskerítését helyezték beljebb s a gáz-csövek számára ástak árkot, a munkások mellett menve, azt kérdeztem ismerőseimtől : ti talán nem is tudjátok mi van mar mosolyogva felelték: vasárnap ; az uraknak lehet, de a munkásoknak látom nincs, szóltam én ; az uraknak sincs mondá a törvényhozó, mennyi hivatal, üzlet van itt ma nyitva; jah! ez itt már igy vanl a kevés beszédű újságíró (a mi ritkaság); igy is lesz! mondá komolyan, mert nálunk sem a toll 43*