Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1884-04-20 / 16. szám

503 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. _ 392 a parochialis udvar 819 forint költséggel kőfallal körül vétetett. Mindezek száraz adatok csupán, de eredményben méltó monumentumai egy igazi lelkipásztori tevékenységnek. A buzgó lelkipásztor 44 évi hű sáfárkodás után — élő gyülekezetét elhagyva — megtért azok közé, abba a városba, melynek lakói nagyrészét az ő megáldó imái közben helyezték el szeretteik nyugvó helyöl<re; megtért pihenni a hű pásztor a nyáj közé. Ámde nem hagyta árván övéit, szerette gyülekezetét, mert prototypusa, a nagynak méltó nagy fia lépett nyomdokába, a kisded, de féltett örökségbe, hogy a nemes munkát tovább folytatva ujabb érdemeket fűzzön ahoz a névhez, a mely kisded egyházunk évlapjain elévülhetlen . . . aere perennius I Rövid, alig 14 évi időköz csupán, mely alatt önt sajátunkul bírhattuk ; de e rövid időközi munkásság eredménye, hogy hálánk és kegyeletünk követte és kisérte önt nagy s nemesen futott életutain, hosszan, szakadatlanul, egész e napig, a melyet „az ur rendelt, hogy Örvendjünk és vigadjunk ezen*. Igen, főtisztelendő lelkipásztorunk (engedje, hogy még mindig igy nevezzük), mi szivünk teljéből örvendünk e napon egész kisded gyülekezetünkkel ; e napon, a mikor ön, a csak ritka halandónak adatott munkás életének 80-ik hajnalát látja meg. S hogy örömünknek némi részben kifejezést adjunk: fogadja tőlünk e napra szerencse-kivánataink mellé, azon buzgó óhajunkat, hogy az ég ura adjon önnek továbbra is ép erőt, s az eddigihez hasonló ifjúi vidor kedélyt, s ama „ó-testamentomi árok1

— ha megközelített is immáron — minél később legyen kordon az ön munkás életének napjaira nézve. Fogadja még egyszer szerencse-kivánatainkat. Kik is kiváló tisztelettel öröklünk. Budapest-O-Budán, 1884. ápril hó 17-én. Közli: Mészáros Sámuel, ref. lelkész. Önigazolásul. Görömbei Péter lelkésztárs ur, e becses lapok 14-ik számában, Szalay Károly és Dunyi S. káplán atyafiak cikkeire egy épen nem papias nyilatkozatot tevén közzé, jónak találta e vitába, eléggé ildomtalanul, saját igénytelen személyemet is beleerőszakolni, azt mondván, hogy »ő már vagy 14—15 év óta, mindég a papi konvenció csekélysége miatt sopánkozó M. F.-ek ellen emelte fel® dörgedelmes szózatát. Valóban merően érthetetlen, hogy micsoda összefüggésben áll az én egyéniségem Görömbei urnák e nyilatkozatával? És ha már „ex kathedra Petri* engemet is mindenáron leckéztetni akart: miért nem vette magának a fáradságot, hogy a lelkészi fizetés érdekében irt cikkeimet kissé figyelmesebben olvassa át ? Ha ezt teszi: akkor különösen azon cikkből, mely e lapok mult évi folyamának 49-ik számában megjelent, legott meggyőződhetett volna, hogy én nem saját helyzetemet tártam világ elé ; hanem szóltam csakis általánosságban azon lelkésztársak helyzetéről, kik a csekély hivatali dotáció miatt s egészen önhibájokon kivül, Ínséggel és megdöbbentő szegénységgel küzdenek. Vagy talán nem is hiszi mindezeket Görömbei ur, s azt álmodja, hogy minden lelkészi állomás a nagy-kállói »zsíros® (saját kifejezése) fizetéshez hasonló ? Sajnos, hogy mi meg az ellenkezőről vagyunk meggyőződve. Egy derék lelkésztárs és nemes szivű emberbarát nem rég juttatott el kezeimhez az erdélyi ev. ref. egyházkerület kebelében levő lelkészi állomások dotációjáról egy hiteles kimutatást, melyből elszomoritólag látom, hogy a Királyhágón tul 25 lelkészi állomás van, a mely 200; 56, a mely 300; 106, a mely 400; 110, a mely 500 és 80, a mely 600 frton alól fizet lelkipásztorának. Na már, ha ezekről is az állíttatik, hogy biztos megélhetést nyújtanak a lelkipásztornak és sokszor számos tagból álló családjának: ugy nem ártana G. lelkésztárs urat, ama 200 frton alóli állomások valamelyikére 14—15 évre elküldeni, s akkor, ez idő elteltével, bizonyára nem hirdetné még mindég oly buzgóan és állhatatosan, hogy „a megélhetés kérdése egyéni kérdés®. Szabad legyen végre fentebb többször említett lelkésztárs urnák nyilatkozatára egy szerény észrevételt kockáztatnom. Nem szeretek polemizálni, sőt papi egyének közt sok tekintetben illetlen dolognak tartom én azt; de annyit a tiszta szín igazság érdekében mégis kénytelen vagyok egészen kendőzetlenül kinyilatkoztatni, hogy Görömbei ur cikkeiben sokszor a milyen igazságtalan, épen olyan kíméletlen is. A legnagyobb mérvű önhittséget eláruló és saját lelkésztársait — már t. i. azokat, kikkel foglalkozni szeret — kicsinylő gőg az, a melylyel tollát felfűszerezni szokta. Hiszen ha kevesebb önszeretet, de annál több jézusi szelídség szelleme hatotta volna át azon nyilatkozatát is, melyben a végzett theologusokat annyira guny tárgyává teszi: akkor nem lesznek kénytelenek Szalay Károly és Dunyi S. káplán atyafiak sem, nyíltan és teljes őszinteséggel szemére vetni gúnyos és épen nem papos eljárását. Egyébiránt a békességnek és szeretetnek lelke legyen velünk 1 Márk Ferenc, ref, lelkipásztor. Vidéki levél. Nt. szerkesztő úr ! Régen volt biz az, mikor én legutóbb Budapesten voltam, ugyanazért feltettem magamban, hogy a dunamelléki kerület márc. 25-iki gyűlésére felmegyek. Fel is mentem, s láttam sokféle dolgokat, s fordultak meg elmémben sokféle gondolatok, a miket most egész sinceritással leírok, úgy gondolkodván, hogy talán nem lesz pusztában elhangzó szó, egy öreg falusi pap szava, mert annyit mondhatok, hogy nagy dolgok fordultak meg az én elmémben, niidŐn ott a parochia köriil vizsgálódtam. A vasútról leszállva, s a józsefvárosi indóház labirynthusaiból épkéz-láb kimenekülve, a kecskeméti házhoz hajtaték, hogy mint tősgyökeres kecskeméti cívis, ott szállásoljam be magamat, more patrio; azonban csak elbámultam, midőn a régi rozzantaiház helyén egy nagyszerű palotát találtam, hol is nem adnak már szállást. Hm 1 fiam 1 — mondám a kocsisnak, — hova menjünk már most, én szeretnék lenyugodni, még pedig, ha lehetne, magam fajtájú emberek között. — Hát miféle fajtájú ember legyen a nagyságos úr ! csak parancsoljon a nagyságos úr, én viszem, mert én jártas vagyok itt mindenütt. — Hm 1 nagyságos úr ! (másnap tudtam meg, hogy Budapesten minden ember nagyságos úr 1) nem vagyok én, fiam, nagyságos úr, hanem én kálvinista pap vagyok, vigyél engem oda, a hol a kálvinista papok szoktak szállni. — Viszem hát a nagyságos urat az Erzsébet-be, és elvitt. Ott találtam már a gyűlésre feljött atyákat, s bölcs beszélgetéseiken szivemben felvidulva tértem nyugalomra, elgondolkozván, hogy im, mennyit változik a világ, ezelőtt 30 évvel — mikor utoljára itt jártam — még a »Korona®, ,Az két kék bakok«, „Két pisztoly*, legfölebb a „Két oroszlán* — ott a parochía közelében — voltak a mi szegény espereseink s papjaink tanyái: im I most már a pompás „Erzsébet*-szálloda fogadja be őket. Isten tudja hogyan volt ? bár nagyon fáradt vol-