Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1884-03-30 / 13. szám
395 203 csenyével megelégített. Neje és szolgálója át mentek fonni a papnéhoz, ki mivel a férje Pápára ment, szinte magánosan fonogatott a szolgálójával. Tíz óra után, mely idő alatt a rectorral lövöldöztünk is, igy szólt ; haza hívom már a nőmet, csináljon nyughelyet öcséméknek, pihenjenek. Várjuk majd félóráig a rektort, de sem ő, sem neje nem jön. Ilanem a konyha füsteresztő lyukán kibújván a szolgáló, -) lelkendezve mondá, hogy a papházat kirabolták. Én töltött puskával tüstént mentem a papi lakra. A barátomat, Galambos Jánost pedig küldöttem a haranglábhoz, hogy verje félre a harangokat. A paplakon minden csendes, de a tornácra nyiló főszoba ajtaja nyitva kitárva. A mint a harang megkondult, a szobában levő asszonyok elsikoltják magokat: Jézus 1 már meg lűz van. Nincs, mondám az ajtóhoz lépve, az én barátom veri félre a harangokat. No hála istennek 1 szól a rektor, ez a diák szava. Kinyitván a kívülről rájuk zárt ajtót a papné tépett ruhával csaknem fél meztelen esett nyakamba, hogy vigyem bátorságos helyre. Ne féljen 1 mondám, nincs már itt zsivány. Gyülekeztek az emberek is. — A zsiványok, a rektort, a mint a papi lak tornácába lépett, ketten nyakon ragadták, betaszították a szobába, hol más kettő garázdálkodott. Ott az ágy alá bujtatták, aztán a papnét kivonszolván, tőle a főszoba kulcsát és más kulcsokat követelték és pénzt. Az egyház ládáját felvágták, abból 700 frtot, s az ur asztalához való ezüst edényeket elvitték ; a pénzt torony építésére gyűjtögették a szóládiak. Nekem mindjárt a kocscsei csárdás jutott eszembe, annyival inkább, hogy nála az ivó asztalon nyújtózva egy ember is volt, s mellé puska támasztva. De leginkább a szállásra marasztása tette gyanússá. Felszólítottam hát a szoládiakat, hogy hamarjában fegyverkezve, menjünk a köcscsei csárdához, meg lehet még ott érjük a gazokat. Immel-ámmál felelgettek. No lássák 1 én ma 4 mértföldet gyalogoltam, mégis kész vagyok menni. Hát a szóládiakban nincs szív ? Vállalkozott aztán vagy 20 legény. Ezeknek száma aszerint fogyott, amint a csárdához közeledtünk. Még a barátom is, már csaknem a kapuban igy szólt : nem vétettek azok nekünk, hát minek keressünk bajt magunknak ? Nem szégyeneinél már innen térni tétlenül vissza. Ekkor még a csárdában világ volt. De a mint hihető, minket észrevettek, azonnal eloltatott a gyertya. A legények öten kivül maradtak a kapun. Mikorra kinyitották, bent történt suttogás után, a kocsma ajtaját, az elmaradt legények is látván, hogy nincs baj, előjöttek. Kérdém hol van az az ember ? ki itt az asztalon feküdt ? Elment. Ki volt az ? ők nem tudják, ilyen helyen sokismeretlen megfordul. Felnéztünk kamrát, konyhát, pincét szobát, nem találtunk semmit. Visszatérvén, bementünk a papilakra. A lelkész szintén akkor ért haza. Eléje rohant a neje mondván : nincs semmink se, kiraboltak mindenünkből. No ha nincs felelt zokogva a férj, nem is kell, mert fiunk sincs, eltemettem Pápán. A papné lerogyott, eszméletlenül vittük be. Még is a férje, midőn feltört pénzes fiókját, eltűnt arany óráját, két csövű puskáját s több hiányzó tárgyakat számlálna, időt vett magának hozzánk dorgálólag szólni : hát maguknak elébb való volt a mester háza, mint a papé ? Nem lett volna, felelém : hiszen én is pap fia vagyok ; hanem a tiszteletes ur, midőn menet a levelet behoztuk, még csak le sem ültetett, s jó szót sem adott. — Hanem, mindamelett mi többet tettünk mint tőlünk kívánhatta. Elmondtam aztán gyanúmat a kocsmárosra, el az észrevételeimet. Egy pár év múlva hallottam, hogy a rablók egyike csak*) Somogyban ez időben még annyira ritkaság volt a kémény, hogy a parochia füstje csak az ajtón és hátulsó lyukon ment ki. ugyan a kocsmáros, a másik akarádi kondás, a harmadik és negyedik szóládi lakos volt. A kár, a vagyonukból megtérült. Magok elvették büntetésöket. Mindig a legmeszszebb legációkat választottam. A többek közt egyszer Barsba utazván ; Karácsonyt megelőzőleg már Fűzesgyarmattól alig másfél gyalog órányi távolban valánk, midőn a hosszas gyaloglásban megerőtlenült lábaim reszketni, és rogyadozni kezdtek. Gyerünk vissza Tompára, nehogy az uton dűljek el. A legelső háznál kértem szállást. Ott a béres gazda lakott. Én adnék, mond, szívesen ; de nálam a kis gyermekek miatt nem lenne nyugvása. Hanem bekísérem az udvarba, ott lesz jó hely. Ugy lőn. Turánszky ur és áldott neje szép serdült leánykájukkal, látható szivélyességgel fogadtak. Panaszomra tüstént nyughelyet készítettek; hanem a velem utazó szolgatanulót, rendkívül szép hanggal bírván, majd éjfélig danoltatták. Kértek, hogy visszsautaztunkban is náluk szálljunk meg. De Pozsonyból, jövet herceg Koháry vadakat szállító szánkái, még felső Szemerédnél fölvévén, Dályóig hoztak ingyen. Ezt a jó alkalmat nem akartuk elszalasztani. A vadakat a balogiak vitték Pozsonyba, hosszú fuvar cím alatti robotban, jobbágyi tartozásuk lerovásául. Egy ízben piinköst utáni szombaton, a somogyi oldalról, Szemes falu révén, a Zala Aklihoz akarván át hajózni, hat diák és két szekéren 5 ember már a hajóban vártuk a hajó indulását. De a révészek még több utazót vártak. Az alatt a szép reggeli csöndes időt szél lengése és a Balaton habzása kezdette gyanússá tenni. A révészek azzal is ijesztettek, hogy ma nem igen lehet a vízen átkelni. Fejenkint 1 frtot ígértünk és Aklinál a balaton melléki borból jó áldomást. Ez megtette hatását. Elindulánk, szél ellenében. De mivel a 4 evező lapátra jutott három ember, jól haladtunk. Az itt mástél mérföld széles tó közepe táján, mind folyvást erősbödő szél lehetetlenné tette a haladást. A diák tenyereken s az enyimen ís, vízhólyagokat tört az evező kocscsa. Azonban a hab fejünk fölött csapkodván keresztül, átáztunk. Végünk van! kiállt fel az öreg révész. Én tüstént a hajó orrába húzódtam, mely vízmentesen borítva volt deszkával. Elszántam magamat itt várni be a halált. Az evezők beszedettek. A hajót ragadta p. szélvész. A mennyit 4 óra alatt haladtunk, azt egy óra negyed alatt megtette a vissza repitő, már csaknem orkán. Kivágott bennünket s hajónkat a somogyi homokos partra, tíz ölnyire a víz medrétől; de nem Szemesnél, honnan indultunk, hanem Őszödnél. A szél három napon át dühöngvén, kénytelenek voltunk, a Balatont Siófok és Kenese felé körülkerülni. Gyakori és hosszas utazásomban, száma nélkül háltam korcsmapadokon, hol a ruhánkat tartalmazó tarisznyának egyik fele nekem, másik fele túlnan, a szolgámnak szolgált fejalul. És soha eszembe sem jutott, állapotomon szomorkodni. Mindig vidám, mindig megelégedett voltam. Szabadnak éreztem magamat minden aggálytól. Mert a mi kötelesség teljesítésére hívott sorsom, azt mindig pontosan végeztem. Éreztem, hogy a kötelesség betöltése szabaddá tesz. Igy készültünk nemcsak én, hanem mindnyájan a papi hivatalra, melyről tudtuk, mert láttuk, hogy az nem egyéb, mint igen tisztességes szegénység, valódi apostoli állapot. De változtak az idők, változtak az emberek is. A sok ideig keserű falevelen rágódott hernyó, aranyos pillangóvá igyekszik magát kirágni gubójából. Felejtjük, hogy a minden anyagi jóllét alapjával biró dús római szent kört, hónunk alá vett bibliával hagytuk oda. Ép ugy mint Jézus kívánta tanítvány itól Máté X : 9. 10. Azonban ébredeznek a vágyak, Most már elfogadjuk a címet, a rangot. De mivel a