Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1884-03-02 / 9. szám

273 gyobb része e hitben volt, kitűnik a Kis-Ázsia és Róma között folyt harcból, előbb Polycarpus és Anicetus (164), majd 190 körül Polycrates és Vidor között. Polycarpus smyrnai püspök, és később Polycrates ephezusi püspök Nisán 14-ike mellett voltak s a pascha megünneplését sürgették zsidó szokás szerint és hivatkoztak e nézetek támogatásánál Jánosra, kitől Polycarpus még személyesen Tiallotta, hogy Jézus is ekkor tartotta meg a paschalakomát ; Polycrates pedig Polycarpusra, Philep apostolra, Sagarisra (Laodiceából), Sardesi Melitora, s a kis-ázsiai püspökök legnagyobb részének tekintélyére hivatkozott, kik mindnyájan, egyezőleg az evangéliummal és az ó-testamentum összes irataival a keresztyén paschát Nisan 14 én ünnepelték. A másik párt, melynek élén Apollináris állott — hierapolisi püspök — ki állította, hogy Jézus Nisán 14-én nem ehette meg a pascha-bárányt, mert ő mint maga az igazi pascha, ekkor halt meg és s

a kik amazt állítják — mondja — oly nézetet vallanak, mely ellenkezik a törvénynyel s ez által az evangéliumok egymással ellenmondásba jönnek*, Miután a másik párt Máté evangéliumára hivatkozott, Apollináris bizonyára egy más evangéliumot tartott szem előtt, a melyből az tünt ki, hogy Jézus a paschalakomát nem Nisán 14-én költötte el. A mint ismeretes a 4. evangelium az utolso vacsorát, mely azonban nem a synoptikus végvacsorája, Nisán 13-ára teszi (Ján : XIII. 1, 29; XVIII; 14, 31 :) — hát világos, hogy Apollináris s illetve Anicetus és Victor a zsidó-keresztyén ellenpárttal szemben a 4. evangelium tanúságára hivatkozott. Még határozottabban erre utal a töredéknek egy másik helye, a mely azt mondja: 14-én van az igazi pascha — xó áfajdivór írco/a — a nagy áldozat, t. i. az Isten fia ekkor aldoztatott meg a bárány helyett. Ez igy egyezik meg a törvénynyel, mig ha Nisán 15-én történt Jézus halála, akkor nem lehetett ő az igazi pascha, mert a paschabáránynak 14-én kellett leöletnie. E felfogás is teljesen megegyezik a 4. evangelium tudósításával, a mely szerint Jézus azon a napon halt meg, a melynek estéjén a zsidóknak a paschat kellett megenni, — ez pedig Nisán 14-ike (Ján : XVIII. 28). Megegyezik az evangelium előádásával az is, mit Apollináris tovább elmond, hogy Jézus a kereszten felmagasztaltatott és hogy szent oldalából, megszuratva, viz és vér folyt. Ezt csakis János beszéli el. Tehát 170 körül már ismerős János evangeliuma s a szabadabb irányú theologusok reá, mint tekintélyre hivatkoznak. A töredék azonban nem árulja el sehol, hogy a Jánosé volna ez előttük tekintélyben álló irat. Apollináris elveinek örököseként Athenagoras tekinthető 177 körül Kr. u. Nem emlékezik ugyan meg határozottan a 4. evangéliumról s Jánosról, mint annak szerzőjéről a ,jtqsG^ía /ceoi /qigtkxnoy'-jában ; de egyes kifejezések s szólásformák rokonsága a 4. evangéliummal, azt mutatja, hogy ismerte ezt. Polycratesnek (190) Victorhoz intézett levelében már Ján: 13: 23 és 21 : 20-ra határozott utalás van, mikor Jánosról azt mondja: o iní xó Gxrftog zov xvqiov dvaneoiov.« (Euseb : V: 24). Legelőször Antiochiai Theophilos — antiochiai püspök, ki egy apologiát irt 180—181-ben, — ,Ad Autolykos« (II. p. 100.) cimü művében határozottan idézi az evangéliumot szerzőjéül Jánost nevezve meg : od-ev őiöctGv.ovGiv rúiűg ctt áyiai ygcufai v.ai rrávrsg 01 jtrevuazoifógoi, iov 'Iioátn^g Xeyei: ev ctQxrj rjv ó Áóyog* stb. Ha Basilidisnél volna már ily utalás a 4. evangéliumra s annak szerzőjére, akkor igazuk volna a conservativ theologusoknak, hogy János korától el Irenaeusig szakadatlan sora van előttünk a bizonyítékoknak János szerzőségét illetőleg. De, a mint láthatók, bizony nagyon kevés 160—170 előttről az, mit ez evangéliumról tudhatunk s annak, hogy csak később terjedt el, bizony nem az az oka, hogy csak az első század végefelé keletkezvén, először csak az ephezusi kis körben volt ismeretes és a XXI: 24, 25 szerint János halála után terjedt csak el Kis-Ázsia többi gyülekezeteiben az apostol barátai vagy tanítványai által s innét ment szét másolatokban: hanem az, hogy nem volt még meg. S hogy mégis aránylag rövid idő alatt elterjedt s a Jánosénak tartatott, annak okát abban kell keresni, hogy a hagyományban kiképződött jánosi alak szelíd, szeretetteljes jellemét érezték t műben s az apostoli kéz közvetlen vonásait itt-ott a történetek elbeszélésében. Irenaeus, Tertullián, Alex. Kelemen határozottan kanonikus tekintélyűnek ismerik már el; de hitelessége mellett felhozott bizonyság-tételük nem nyugszik szilárd történeti alapokon. Irenaeus azzal védi hitelességét, hogy négy kanonikus evangéliumnak kell lenni, mert négy égtáj van és a Cherubok 4 alakban jelennek meg. (Adv. haer. III: 11, 8.) Alexandriai Kelemen pedig *IIypoty^osí's4

-ában (Euseb: IV: 14) azt mondja, hogy János ez evangéliumot baráfai megkeresésére irta. A Muratori kanonába meg egy monda alapján vétetett fel a kanonikus könyvek közé mint janosi irat, hogy t. i. János, tanitványtársai és a püspökök által egy evangelium Írására ösztönöztetve, ő nekik háromnapi böjtöt ajánlott, hogy ezalatt gondolkozzanak s majd azután közöljék, hogy mi jelentetett ki nekik ez idő alatt. Andrásnak még az első éj folyamán megjelentetett, hogy mindnyájok nevében János irja meg az evangéliumot. Mikor a 2 ik század végén ily mondák vannak még s olyan okoskodások, mint az Irenaeusé: akkor hogyan lehetne eldönteni határozottan a keletkezési kort s a szerző kilétét r! Itt meg kell elégednünk valószínűségi hypothesisekkel. Hozzávetőleg következtethetünk csak a keletkezési korra. Az a jelenség, hogy a 3-ik században már egyetlen kétkedő hang sem emelkedik ellene, de még a 2-ik században védeni kell apostoli tekintélyét, mutatja azt, hogy keltezése a 3-ik századtól már messze esik, de még nagyon közel a 2-ikhoz. Az evangéliumnak a pascha vitához való viszonya szintén e korra utal; határozott vonatkozás reá ekkor történik, a nélkül azonban, hogy megvolna nevezve s csak 180-ban nevezik meg; de ekkor már oly módon, mint általánosan elfogadott tekintélyű apostoli művet. A keletkezési kort hát nagyon koránra nem tehetjük s még kevésbbé helyezhetjük a János életén belül valamelyik évre. Ama körülmény is nehézséget támasztana az iránt, hogy a 4. evangelium már az első század végén, vagy mindjárt a 2-ik elején apostoli iratnak tekintetett, hogy az a nézet, miszerint, — a synoptikus tudósítások alapján — az Urcsak egy évig működött tanitói pályáján, nemcsak a zsidó-keresztyén pártnál volt elterjedve, hanem mint tra ditio élt s fennmaradt még olyanoknál is, kik, mint Kelemen v.igy Origenes, az evangelium dogmatikai jelentőségéhez ragaszkodtak s jánosi eredetét erősen hitték. E jelenség csak úgy érthető meg, ha a synoptikus tudósítás e részben idősebb és mint ilyen tekintélyesebb volt, mint a 4. evangelium s az előbbi oly mély gyökeret vert, hogy magok ez evangelium tekintélyének védői sem tudtak szabadulni e hittől, bár a védett evangelium három évi működésről tudósít. Ily bizonytalan történeti alapokon s pusztán öszszehasonlításokból, hozzávetésekből, hypothesisekből vont következtetéseken ingadozó lett a biblicusok véleménye is a szereztetés korát illetőleg. Keim pl. először 110— 117-re tette, majd később 130-ra. Hilgenfeld 120—140-re teszi ,Die Evangelien nach ihrer Entstehung und ge