Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-11-11 / 45. szám

változatosságot adna a pap életének, míg én csupán ezekkel való foglalkozását amazok nélkül nem kívánom, nehogy elrustikusodjék. Egy esetben azonban ezt is megengedném, ha, amire gazdászati irodalmunk már elég eszközt nyújt, tudományosan űzné a gazdálkodást. Ez a képe annak a papi életnek, a minek kellene lenni. A mi van, sok esetben torzképe ennek. A sok szabad idő ilyen okos felhasználásának száz eset közül hetvenben útjában áll a heverni szeretés eredendő bűne, mely a boldogságot az ^édes semmit nem tevésben* véli feltalálhatni. Igen, ha el lehetne altatni az embernek ösztöneit, vágyait s phantasiáját, mely akkor legélénkebb, ha magára hagyatik. A magány csak azt elégíti ki, akinek lelke gazdag, s igy van mivel foglalkoznia. Különben csakhamar unalmas lesz az a nagy nyugalom s szórakozni kell, vagy csinálni valamit. Ha van hozzá társ, menedék a kártya, a boros asztal, a diákos társalgás. Ez azonban a szunnyadó ambitiot nem elégiti ki, melyet épen kis helyen az ellensulyozatlan önérzet nagyra nevelt s éhessé tett, mikor aztán nem válogat a táplálékban- Mi van inkább keze ügyében s mi erősítteti meg nagyságának érzetében, mint a politikai vezérkedés s nem töltheti el idejét zajosabban, mint a szó- és tettbeli politizálással ? Az ismerettartalomtól s elvektől üres lelket ez aztán egészen hatalmába keríti ; magával ragadja minden érzelmét, megvesztegeti ítéletét s épen a gyenge lelkeknél lesz makacs hitté, mely ellen hiába minden érvelés, okoskodás. S ha még csak ennél maradna. De többször valódi rögeszmévé válik, mely kényszerit mindent egy szempontból fogni fel s leleményessé teszi a dolgokban és tényekben a hitének kedvezőt feltalálni. E politikai monomániának meg van az a sajátsága, hogy mindenkit Ítélőszéke elé von s magát a legjobbnak, legigazabbnak tartja, a ki vele nincs egy párton, azt nem is tudja becsületes embernek képzelni, az egyszerűen hazaáruló. Mint lelki tünemény, melyről diagnosist lehet csinálni, ez engem nagyon érdekel. De mint hazafinak, mint egyházam sorsát szívemen viselőnek lelkem elszorul, de papoknál tapasztalom, s aggódva nézek a jövő elé, hová vezetheti ez egyházunkat. Arra már van elég példa, mivé lett e miatt egyes egyház s köztük a legnagyobbak. Az egyházmegyék közül is többnek megvan vesztegetve szelleme s nem a traktus érdeke, de a politika dönt, nem a legbölcsebbek s legönzetlenebbek vezérelnek, de a kikiálltott politikai szónokok. Most az egyházkerületeken van a sor. Itt van az uj alkalom a dunamelléki kerületben. Püspököt kell választani, betölteni egy nagy ember helyét, kínéi többet a jelen században egy református pap sem alkotott. Három nevet emlegetnek. Egyik egy még ifjú esperes, kinek az irodalomban jóhangzásu neve van, stylja magyarosságával s szépségével legelső prózairóink közt áll s tudománya, különösen a klassikai nyelvekben való jártassága nem megvetendő ; a mellett, ha szabad róla mint barátomról szólani, talpig becsületes ember. Ha püspöknél jó tollat keresünk s képességet arra, hogy az érettségi vizsgálatokon megtudhassa Ítélni a latin és görög nyelvben tett előhaladást s tiszta jó szivet, akkor ő püspöknek való. A másik egy elsőrendű egyháznak s az ottanlevő tanintézeteknek erélyes vezetője, nagyhírű szónok, kinek mesteri tollát is sokszor volt alkalmunk jegyzőkönyveinkben csodálni, oly egyéniség, kinek lényében s külső megjelenésében nem hiányzik a papi méltóság. Különben a püspök pap is lévén s eshetőleg pesti pap, a kiváló szónoki adomány nem megvetendő. Azonban én, a ki tőle, valamint a harmadik mindjárt megemlitendőtől távol állok — személyes ismeretségükkel nem dicsekedhetvén — s csak tiszteletemmel vagyok közel hozzájuk, nem sértem meg, ha kimondom, hogy én egy püspökben mást tartok főkelléknek. A püspöknek mindenekelőtt kormányra termett embernek kell lenni s különösen a dunamellékinek, aki Török nyomdokába lép. Ha volna olyan ember, ki nemcsak igér, de bizonyságot is tett már nagy tehetségeiről, az olyan leginkább nyújthatna kezességet, hogy azt a magas állást befogja tölteni. Nekünk olyan egyházi fő kell, ki nagy emberekben — papokat értek — megfogyatkozott ref. egyházunknak tekintélyét ország-világ előtt megtudja őrizni, aki mindenütt méltólag tudja felekezetünket képviselni, a kire büszkék lehetünk s egykor a felsőház országos hirű kath. főpapjai mellett ne kelljen neki homályba vonulni. Ilyen országos papi emberünk csak egy van s nem szükséges nevezni. Tudományának széles köréről és sokoldalúságáról, óriási munkaképességéről, mocsoktalan tiszta jelleméről felesleges szólnom, ezt tudja minden müveit ember, s szeretem hinni, hogy a kálvinista papok is azok közé tartoznak; én csak azt említem itt, amit mint egyházam hű fia, legjobban esik benne tudnom^ hogy lelke mélyében vallásos s igaz kálvinista. Magas állásában, mint kormányhivatalnok, ő mindig pap maradt. Egy ily ember, kinek kormányzó képességét az ország elismerte azzal, hogy jelenlegi állására elhívta, nem volna szerencse, sőt áldás egyházunknak ? Azt a roppant erőt, melyet most annyifelé kell neki megosztani és seholsem eredmény nélkül, ha kizárólag egyházunknak szentelné, milyen jövő nézhetne egyházunkra!— Kit választanak e három férfiú közül az a szavazók lelkiis-