Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-11-11 / 45. szám

változatosságot adna a pap életének, míg én csupán ezekkel való foglalkozását amazok nélkül nem kívánom, nehogy elrustikusodjék. Egy eset­ben azonban ezt is megengedném, ha, amire gaz­dászati irodalmunk már elég eszközt nyújt, tu­dományosan űzné a gazdálkodást. Ez a képe an­nak a papi életnek, a minek kellene lenni. A mi van, sok esetben torzképe ennek. A sok szabad idő ilyen okos felhasználásának száz eset közül hetvenben útjában áll a heverni szeretés ere­dendő bűne, mely a boldogságot az ^édes sem­mit nem tevésben* véli feltalálhatni. Igen, ha el le­hetne altatni az embernek ösztöneit, vágyait s phantasiáját, mely akkor legélénkebb, ha magára hagyatik. A magány csak azt elégíti ki, akinek lelke gazdag, s igy van mivel foglalkoznia. Külön­ben csakhamar unalmas lesz az a nagy nyugalom s szórakozni kell, vagy csinálni valamit. Ha van hozzá társ, menedék a kártya, a boros asztal, a diákos társalgás. Ez azonban a szunnyadó am­bitiot nem elégiti ki, melyet épen kis helyen az ellensulyozatlan önérzet nagyra nevelt s éhessé tett, mikor aztán nem válogat a táplálékban- Mi van inkább keze ügyében s mi erősítteti meg nagyságának érzetében, mint a politikai vezérke­dés s nem töltheti el idejét zajosabban, mint a szó- és tettbeli politizálással ? Az ismerettarta­lomtól s elvektől üres lelket ez aztán egészen hatalmába keríti ; magával ragadja minden ér­zelmét, megvesztegeti ítéletét s épen a gyenge lelkeknél lesz makacs hitté, mely ellen hiába min­den érvelés, okoskodás. S ha még csak ennél maradna. De többször valódi rögeszmévé válik, mely kényszerit mindent egy szempontból fogni fel s leleményessé teszi a dolgokban és tényekben a hitének kedvezőt feltalálni. E politikai mono­mániának meg van az a sajátsága, hogy min­denkit Ítélőszéke elé von s magát a legjobbnak, legigazabbnak tartja, a ki vele nincs egy párton, azt nem is tudja becsületes embernek képzelni, az egyszerűen hazaáruló. Mint lelki tünemény, melyről diagnosist lehet csinálni, ez engem nagyon érdekel. De mint hazafi­nak, mint egyházam sorsát szívemen viselőnek lel­kem elszorul, de papoknál tapasztalom, s aggódva né­zek a jövő elé, hová vezetheti ez egyházunkat. Arra már van elég példa, mivé lett e miatt egyes egyház s köztük a legnagyobbak. Az egyházme­gyék közül is többnek megvan vesztegetve szel­leme s nem a traktus érdeke, de a politika dönt, nem a legbölcsebbek s legönzetlenebbek ve­zérelnek, de a kikiálltott politikai szónokok. Most az egyházkerületeken van a sor. Itt van az uj al­kalom a dunamelléki kerületben. Püspököt kell választani, betölteni egy nagy ember helyét, kí­néi többet a jelen században egy református pap sem alkotott. Három nevet emlegetnek. Egyik egy még ifjú esperes, kinek az irodalomban jó­hangzásu neve van, stylja magyarosságával s szépségével legelső prózairóink közt áll s tudo­mánya, különösen a klassikai nyelvekben való jár­tassága nem megvetendő ; a mellett, ha szabad róla mint barátomról szólani, talpig becsületes em­ber. Ha püspöknél jó tollat keresünk s képessé­get arra, hogy az érettségi vizsgálatokon meg­tudhassa Ítélni a latin és görög nyelvben tett előhaladást s tiszta jó szivet, akkor ő püspöknek való. A másik egy elsőrendű egyháznak s az ottanlevő tanintézeteknek erélyes vezetője, nagy­hírű szónok, kinek mesteri tollát is sokszor volt alkalmunk jegyzőkönyveinkben csodálni, oly egyé­niség, kinek lényében s külső megjelenésében nem hiányzik a papi méltóság. Különben a püs­pök pap is lévén s eshetőleg pesti pap, a kiváló szónoki adomány nem megvetendő. Azonban én, a ki tőle, valamint a harmadik mindjárt megem­litendőtől távol állok — személyes ismeretségük­kel nem dicsekedhetvén — s csak tiszteletemmel vagyok közel hozzájuk, nem sértem meg, ha ki­mondom, hogy én egy püspökben mást tartok főkelléknek. A püspöknek mindenekelőtt kor­mányra termett embernek kell lenni s kü­lönösen a dunamellékinek, aki Török nyom­dokába lép. Ha volna olyan ember, ki nemcsak igér, de bizonyságot is tett már nagy tehetségei­ről, az olyan leginkább nyújthatna kezességet, hogy azt a magas állást befogja tölteni. Nekünk olyan egyházi fő kell, ki nagy emberekben — papokat értek — megfogyatkozott ref. egyhá­zunknak tekintélyét ország-világ előtt megtudja őrizni, aki mindenütt méltólag tudja felekezetün­ket képviselni, a kire büszkék lehetünk s egykor a felsőház országos hirű kath. főpapjai mellett ne kelljen neki homályba vonulni. Ilyen országos papi emberünk csak egy van s nem szükséges nevezni. Tudományának széles köréről és sokol­dalúságáról, óriási munkaképességéről, mocsok­talan tiszta jelleméről felesleges szólnom, ezt tudja minden müveit ember, s szeretem hinni, hogy a kálvinista papok is azok közé tartoznak; én csak azt említem itt, amit mint egyházam hű fia, legjobban esik benne tudnom^ hogy lelke mélyében vallásos s igaz kálvinista. Magas állásában, mint kormányhivatalnok, ő mindig pap maradt. Egy ily ember, kinek kormányzó képes­ségét az ország elismerte azzal, hogy jelenlegi állására elhívta, nem volna szerencse, sőt áldás egyházunknak ? Azt a roppant erőt, melyet most annyifelé kell neki megosztani és seholsem ered­mény nélkül, ha kizárólag egyházunknak szentelné, milyen jövő nézhetne egyházunkra!— Kit választa­nak e három férfiú közül az a szavazók lelkiis-

Next

/
Oldalképek
Tartalom