Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-11-11 / 45. szám

mint emberek mi is tévedhetünk. Még határozottabban kellene ellene működni a megvesztegethetőségnek, mely népünket demoralisatióval fenyegeti s melyet egy papnak, ki az erkölcsiség őre, elnézni nem szabad. Magyarázza meg, milyen becses az a polgári jog, mely szerint közvetve (szavazás által) befolyhat minden ember az ország dolgaiba s meggyőződését érvényesítheti, de azt is, hogy ezzel kötelesség jár: csak azt mondani, amit isten tudnia engedett s bűn volna hite és jobb belátása ellenére bármi okból mást nyilvánitan (szavával vagy cselekedetével) s lelkét eladni. Ehhez azonban magának a papnak kellene politikailag elfogulatlannak lenni s bizonyos értelemben a pártok felett állani. Távol legyen tőlem azt kívánni, hogy a papnak ne legyen politikai hite: ő is polgár, neki is joga s kötelessége állást foglalni s választani a politikai irányok közt, felteszem róla, hogy tudatosan cselekszi azt. De ő első sorban lelkész s nem ugyan meggyőződésében, de annak nyilvánításában mindig azt kell szem előtt tartania, megegyezik-e hivatalának méltóságával, nem bénítja-e meg hatását híveire, nem kockáztatja-e azok tiszteletét s ragaszkodását. Szerintem nincs nemesebb hivatás, mint egy gyülekezet családfejének lenni, a lelki tanitó, lelki orvos tisztét teljesíteni. De nagyobb felelősséggel egy hivatás sem jár, Más pályán nem sok függ az ember hivatalon kivüli magaviseletétől, feltéve, hogy az korrekt; mint gondolkozik, milyen elveknek hódol, mily érdekeket üz, mik szórakozásai, — mindez az ő dolga, melylyel senkinek sem árt, senkit meg nem botránkoztat. Nem igy a lelkész, kinek az erények, a szeretet apostolának kell lenni s ugyan vigyázni kell magára, hogy tettei még csak látszólag se legyenek ellenmondásban azokkal, amiket prédikál. Igy van ez a politikával is. A kinek nincs szüksége azon emberek jó véleményére s őszinte tiszteletére, kikkel érintkezésben van, bátran hirdetheti ellenükben politikai hitvallását; míg a pap politikai szereplésével lealacsonyítja magát s kiteszi a pártszempontból való megitéltetésnek. Neve cégér lesz, melyet a párt felhasznál; az ellenpárt gyűlölete rá is kiterjed s a szenvedély felejteti benne a tiszteletet. De nem vigasztalhatja magát azok hálájával sem, akiket támogat: oda van a nymbus, ha valaki egyszer pajtássá lett! S kérdés lehet-e még egyházinak, lelkésznek nevezni, s ^z egész gyülekezet köteles-e azt magáé gyanánt respektálni, aki egy politikai péirt papja?! S ez bármily hihetetlen, a legkomolyabb való. Az isten szolgái a helyett, hogy szent hivatásuknak élnének, tudomány nyal s a maguk kiművelődésével foglalkoznának, a politikai lapok maszlagjával táplálják lelküket. Egy iskolákat végzett, tág látkörrel biró (legalább azzal kellene birnia) s már koránál fogva is érett emberről fel kellene tennünk, hogy magának van megállapodott nézete a közügyekről is s annyira csak ismeri a világot, hogy nem tart mindent igaznak, ami nyomtatva van, s bolondnak s gaznak, aki vele nincs egy véleményen. Egy tanulatlan paraszttól s műhelyénél messzebb nem látó mesterembertől nem veszem rossz néven, ha minden bajának az okát a kormányrendszerben s a kormányvezetőkben keresi s hajlandó a hivatalos személyeket kivétel nélkül zsebelőknek, a nép vérén hizóknak tartani; de egy paptól megvárnék annyi világ- és emberismeretet, hogy egyesek bűneért egész osztályt nem lehet felelőssé tenni, hogy ha szigorú erkölcsi mértéket alkalmazunk, mindenütt van önző, haszonleső s szívtelen, sőt aljas ember, s hogy ilyenek nálunk nagyobb arányban vannak, annak egyik oka a rohamos átmeneteiben van ázsiai állapotunkból az európaira, az igazán képzett s edzett jellemű emberek kevés számában, az elhamarkodott szabadságban, mely az erőt törvényesen felhatalmazta a gyengeség, a gazdagságot a szegénység, az üzleti élelmességet az együgyü becsületesség ellen. Itt találom én a politika hibáját, nem azon közjogi egyezményben, melyben több volt a helyzet kényszerűsége, semhogy magoknak az egyezkedőknek óhajtása csak felerészében is kielégíttetett volna. De követtetett légyen bár el nagy hiba, értelmes ember — minőnek, szeretném a papot — azt ami egyszer törvény, törvénynek ismeri s maga személyére egy votummal járul egy nem bánom függetlenségi képviselő megválasztásához. De agitálni, izgatni, a tömegnek élére állani, neki aki oltani volna hivatva, éleszteni a szenvedélyek tüzét, — ez oly megfeledkezés, melynek én nem akarok nevet találni. Pap és Kortes! hogy még ilyen szörnyeteg is létezhetik, az mutatja társadalmunk belső nagy bomlottságát. A ki igy meggyalázzaa paléistot, s szelet vet, az megérdemli, hogy vihart arasson. De bárcsak őt magát érné a vihar s ne egész egyházunkat! A nemezis már mutatja is magát. Ki egyházunk életét a közelebbi években figyelemmel kisérte, annak volt oka sokszor felháborodni lelkében. A demokratikus alapon nyugvó választásnak kinövései a legbotrányosabb alakokban mu tatkoztak. Ahol üresedés volt, ott már hónapokkal előbb megjelentek az aspiransok küldöttei, hogy házról-házra járjanak az egyháztagokat kapacitálni s mennyre-földre dicsérni megbízóikat, hogy olyan kitűnő derék ember nincs hét vármegyében, okos ember s olyan jó, mint a falat kenyér; persze a következő héten egy más ágens hasonlót beszélt a másikról s a jólelkű atyafi el nem tudta gondolni, honnan veszi magát az a sok kitűnő papnak