Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-02-04 / 5. szám

jámbor angolnő zászlót tart, melyen a jelenések szavait olvassuk: ^A szellem és a mennyasszomj mondják: ^Jöjj/* Ismét tovább a „salvationarany" csapatja áll, . . . zászlóján olvassuk: ember, hol akarod tölteni az örökkévalóságot?" A szónok a vasár- és ünnepnapi földi mulatságok bűnösségéről beszél. „Gyakran", — úgymond, — ,,a continensen házak égtek le, mialatt azoknak birtokosai egy vasárnapi zeneestélyen a vig keringő nótái mellett mulattak''. ^Ez kétségkívül igaz/ jegyzi meg e dolgok közlője. „De miután házak leégtek, mig azoknak tulajdonosai a templomban voltak,úgy azt gyanítjuk, hogy a szónok nem apostol, hanem álarcos tűzbiztositási ügynök." En pedig ezen kérdésre indíttatva érzem magamat: Kell-e nekünk angol vasárnap ? És pedig annál inkább, mert a közlöttekből látom, hogy a vasárnap megszentelése érdekében külföldön már eddig is tevékenységben levő társulás sem képes azon reményeket valósitani, melyek ahhoz köttettek. így lesz ez nálunk is, ha az e tekintetben megpenditett eszme gyakorlati kifejezést nyer. Azok, kik az eszmével rokonszenveznek társulattá összelépnek, egyletet alakítanak. A kik nem, kívül maradnak s valósul Pulszkynak állítása, hogy a vasárnap megszentelése általános természetűvé nem lehet. Hozzá még ama baj is fogna kifejlődni, hogy a vasárnap megszentelése azon angol kinövéseket is megteremné, melyek fentebb érintve vannak s ezt, úgy hiszem, senki sem óhajtaná közülünk. E bajnak akkor is ki volnánk téve, ha eme társulás hivatalosan történnék. Igen, de hát törvény utján talán mégis el volna érhető az, mi társulási uton lehetetlennek lenni látszik ? Nem igen hiszem. Newyorkban mult évi dec. i-jén az uj büntetőtörvény lépett életbe, mely többek közt a vasárnapon történő „szolgai munkáraC

I—IO dollárig terjedő pénzbírságot, vagy öt napig terjedő fogságot ró, és minden mulatságot, munkát és közlekedést betilt. De a december 3-án, a törvény életbeléptetése utáni első vasárnapon ily áthágások miatt beíogattatott 137 egyén közül csak egyetlen egy, ki makacskodott, egy dollárral lett megbüntetve. A csizmatísztitók mind befogattak, de a birák' azonnal szabadon bocsátották; csak egy lett visszatartva, hogy a birónak — csizmáját megtisztítsa. Legjobban jártak a zsidók; ha bebizonyították vagy állították, hogy szombatjukat megszentelték, úgy a törvény általában nem alkalmaztatott reájok; s megesett, hogy egy jámbor katholikus egy úrnak az egyik csizmáját megtisztította és e miatt be lett fogva s az illető ur kénytelen volt, másik csizmáját egy zsidó által megtisztíttatni. Kell-e nevvyorki vasárnap megszentelési törvény? Távol vagyok tőle ezen ismételt kérdéseimbe a nálunk is mozgásba jött vasárnapi ügygyei szemben gúnyt akarni fektetni. Világért sem! Sokkal szentebb és komolyabb az ügy, semhogy az ember ily merényletre vállalkoznék. Beismerem, hogy valamit tenni kell, hogy nagyon üdvös lenne, ha a vasárnapi bíráskodások és világi hivataloskodások, a vasárnapokon tartatni szokott vásárok, a vasárnapi lármás és a mezei munkák szigorúan betiltatnának. De a színházak látogatása, a táncok és mulatságok, a kirándulások és a közlekedés beszüntetését követelni s azt akarni, hogy minden ember kényszeríttessék, vasárnap délelőtt a prédikációt, délután áhítatos felolvasást hallgatni, szerintem nemcsak azért túlzás, mert mint Pulszky mondja, csak egyedül a papok nem részesülnének pihenésben, hanem azért is, mert nem protestáns elv. Azon remény pedig, hogy ennek eszközölhetése esetén a templomok megtelnének, ábrándozás. Voltak idők, hol a vasárnap megszentelése szigorúan kezeltetett, hol a közlekedés valódi kín volt, s a ki uton volt, vasárnapon megpihent ott, a hova szombat este ért, mégis a templomok oly helyen is, hol híres szónokok hivataloskodtak, üresek voltak. Az öreg Heubner például azt meséli, hogy Pfauser, Maximilian király udvari papja, egy ízben ura megbízásából Stuttgartban járván, hallotta, hogy Brenz János, ki ott 1553 óta prépost volt, fog prédikálni. Bement a templomba, kittinő szent beszédet hallott, de alig látott hallgatót. Az istenitisztelet után bevárván Brenzet s azzal hazamenvén, annak e feletti csodálkozását fejezte ki. Brenz hallgatott, midőn azonban a várostéren levő kúthoz értek, azt kérdé Pfausertől, mi eme kútnak legszebb tulajdonsága, Pfauser nem válaszolt, mire Brenz azt mondá: ^Mindig ad vizet, akár sokan, akár kevesen jönnek abból meríteni. így kell cselekedni az istenige hirdetőjének is. Ugy hiszem, e pár szóban az egész keresztyén templomjárás, a külsőleg is tanúsított vallásosságnak történelme ecsetelve van, s azt mondja, hogy valamint minden, a vallásosság eme látható tanúsítása is hullámzásnak van alávetve, de azért a vallásosság 1553-tól 1883-ig minden viszontagságok dacára még sem aludott ki egészen az emberek kebleiből. Történjék tehát bármi, mi, kik az evangeliom szolgálatában állunk, nem esünk kétségbe ; mi, mint Brenz János, hivatásunkat ismerjük s annak buzgó teljesítésében meg nem tántoríttatjuk magunkat semmiféle jelenség által, hanem megértjük korunk sajátságait éibrándozás nélkül. Bierbrunner Gusztáv. 9*