Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-02-04 / 5. szám

jámbor angolnő zászlót tart, melyen a jelenések szavait olvassuk: ^A szellem és a mennyasszomj mondják: ^Jöjj/* Ismét tovább a „salvation­arany" csapatja áll, . . . zászlóján olvassuk: ember, hol akarod tölteni az örökkévalóságot?" A szónok a vasár- és ünnepnapi földi mulatságok bűnösségéről beszél. „Gyakran", — úgymond, — ,,a continensen házak égtek le, mialatt azoknak birto­kosai egy vasárnapi zeneestélyen a vig keringő nótái mellett mulattak''. ^Ez kétségkívül igaz/ jegyzi meg e dolgok közlője. „De miután házak leégtek, mig azoknak tulajdonosai a templomban voltak,úgy azt gyanít­juk, hogy a szónok nem apostol, hanem álarcos tűzbiztositási ügynök." En pedig ezen kérdésre indíttatva érzem magamat: Kell-e nekünk angol vasárnap ? És pe­dig annál inkább, mert a közlöttekből látom, hogy a vasárnap megszentelése érdekében külföldön már eddig is tevékenységben levő társulás sem képes azon reményeket valósitani, melyek ahhoz köttettek. így lesz ez nálunk is, ha az e tekintet­ben megpenditett eszme gyakorlati kifejezést nyer. Azok, kik az eszmével rokonszenveznek társu­lattá összelépnek, egyletet alakítanak. A kik nem, kívül maradnak s valósul Pulszkynak állítása, hogy a vasárnap megszentelése általános termé­szetűvé nem lehet. Hozzá még ama baj is fogna kifejlődni, hogy a vasárnap megszentelése azon angol kinövéseket is megteremné, melyek fentebb érintve vannak s ezt, úgy hiszem, senki sem óhajtaná közülünk. E bajnak akkor is ki volnánk téve, ha eme társulás hivatalosan történnék. Igen, de hát törvény utján talán mégis el volna érhető az, mi társulási uton lehetetlennek lenni látszik ? Nem igen hiszem. Newyorkban mult évi dec. i-jén az uj büntetőtörvény lépett életbe, mely többek közt a vasárnapon történő „szolgai munkáraC I—IO dollárig terjedő pénz­bírságot, vagy öt napig terjedő fogságot ró, és minden mulatságot, munkát és közlekedést betilt. De a december 3-án, a törvény élet­beléptetése utáni első vasárnapon ily áthágá­sok miatt beíogattatott 137 egyén közül csak egyetlen egy, ki makacskodott, egy dollárral lett megbüntetve. A csizmatísztitók mind befogat­tak, de a birák' azonnal szabadon bocsátot­ták; csak egy lett visszatartva, hogy a birónak — csizmáját megtisztítsa. Legjobban jártak a zsidók; ha bebizonyították vagy állították, hogy szombatjukat megszentelték, úgy a törvény álta­lában nem alkalmaztatott reájok; s megesett, hogy egy jámbor katholikus egy úrnak az egyik csizmáját megtisztította és e miatt be lett fogva s az illető ur kénytelen volt, másik csizmáját egy zsidó által megtisztíttatni. Kell-e nevvyorki vasárnap megszentelési tör­vény? Távol vagyok tőle ezen ismételt kérdé­seimbe a nálunk is mozgásba jött vasárnapi ügy­gyei szemben gúnyt akarni fektetni. Világért sem! Sokkal szentebb és komolyabb az ügy, semhogy az ember ily merényletre vállalkoznék. Beismerem, hogy valamit tenni kell, hogy nagyon üdvös lenne, ha a vasárnapi bíráskodások és világi hivatalosko­dások, a vasárnapokon tartatni szokott vásárok, a vasárnapi lármás és a mezei munkák szigorúan be­tiltatnának. De a színházak látogatása, a táncok és mulatságok, a kirándulások és a közlekedés be­szüntetését követelni s azt akarni, hogy minden ember kényszeríttessék, vasárnap délelőtt a pré­dikációt, délután áhítatos felolvasást hallgatni, szerintem nemcsak azért túlzás, mert mint Pulszky mondja, csak egyedül a papok nem ré­szesülnének pihenésben, hanem azért is, mert nem protestáns elv. Azon remény pedig, hogy ennek eszközölhetése esetén a templomok meg­telnének, ábrándozás. Voltak idők, hol a vasárnap megszentelése szigorúan kezeltetett, hol a közlekedés valódi kín volt, s a ki uton volt, vasárnapon megpihent ott, a hova szombat este ért, mégis a templo­mok oly helyen is, hol híres szónokok hivatalos­kodtak, üresek voltak. Az öreg Heubner például azt meséli, hogy Pfauser, Maximilian király udvari papja, egy íz­ben ura megbízásából Stuttgartban járván, hal­lotta, hogy Brenz János, ki ott 1553 óta pré­post volt, fog prédikálni. Bement a templomba, kittinő szent beszédet hallott, de alig látott hall­gatót. Az istenitisztelet után bevárván Brenzet s azzal hazamenvén, annak e feletti csodálkozását fejezte ki. Brenz hallgatott, midőn azonban a vá­rostéren levő kúthoz értek, azt kérdé Pfausertől, mi eme kútnak legszebb tulajdonsága, Pfauser nem válaszolt, mire Brenz azt mondá: ^Mindig ad vizet, akár sokan, akár kevesen jönnek abból meríteni. így kell cselekedni az istenige hirdetőjének is. Ugy hiszem, e pár szóban az egész keresz­tyén templomjárás, a külsőleg is tanúsított val­lásosságnak történelme ecsetelve van, s azt mondja, hogy valamint minden, a vallásosság eme látható tanúsítása is hullámzásnak van alá­vetve, de azért a vallásosság 1553-tól 1883-ig minden viszontagságok dacára még sem aludott ki egészen az emberek kebleiből. Történjék tehát bármi, mi, kik az evange­liom szolgálatában állunk, nem esünk kétségbe ; mi, mint Brenz János, hivatásunkat ismerjük s an­nak buzgó teljesítésében meg nem tántoríttat­juk magunkat semmiféle jelenség által, hanem megértjük korunk sajátságait éibrándozás nélkül. Bierbrunner Gusztáv. 9*

Next

/
Oldalképek
Tartalom