Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-09-09 / 36. szám

Pestre kerülve, a Kozma-féle nyomdában mint gépmester nyert alkalmazást, majd üzletvezetője lett, utóbb pedig tulajdonosa. Ekkor már túl volt azon a koron, mikor az ember a jövendőért fáradozik. Irodalmi vállalkozásokba nem is kezdett, bármennyire is bent élt az irodalomban; de nyomdai üzletét példás rendben tartotta, Ízléses, tiszta munkát végeztetett. Erőteljesen dacolt az agg korral; a legdelibb ősz emberek egyike volt. A hetven év multa meg sem látszott rajta: Rövid betegség vetett véget az oly sokaktól ismert, mindenkitől becsült öreg urnák, kit már régen megszokott mindenki abban az őszi verőfényben látni, mely áldásul jutott neki az agg korra, s melynek földerítő enyheségében oly örömest időztek barátai. Földi maradványai f. hó 7-én d. u. 4 órakor helyeztettek örök nyugalomra. NYILT TÉR. *) A visszhang válasza. Mi módon mondhatod atyádfiának: Hadd vessem ki a szálkát szemedből, ha a te szemedben gerenda vagyon ? Te képmutató vesd ki először azt a gerendát a te szemedből, és azután gondolj arra, hogy a szálkát a te atyádfia szeméből kivessed. Máté VII. 4 5. A visszhang természeti tulajdonságaihoz tartozik, hogy ha feléje kiáltanak, mindannyiszor visszakiált, s ha a kiáltás éles és kihívó, nincs hatalmában azt lágyan adni vissza. Ezt a tulajdonságát a visszhangnak B. J. figyelmen kívül hagyta. Annál roszabb rá nézve. A ki a visszhangot figyelemmel olvasta, bizonysáságot tehet róla, hogy az minden személyeskedés kike-1 ülésével reflektálta „Canonica Visitatio *ra, ennélfogva bátran hihetem, hogy ha valaki hozzá szól „nem fut ki a tárgyilagosság és illem serpenyőjéből«. Azonban csalódtam. B. J. ur megbotránkozva azon, hogy gyarló eimefuttatásához hozzá szólni bátorkodtam, nekem ront s csak úgy zúdítja nyakamba Longinust, Catót, Sophoklest és a többi pogány bölcseket, a miből azt kell következtetnem, hogy ezek a jeles férfiak mindannyian a Canonica visitatio fölötti elmélkedésre szentelték életöket. Ugyanezen jeles férfiak tanulmányozása azt is kimondatja vele, hogy „mi köztünk nagy külömbség van, modor, gondolkodásmód felfogásban.* Hát hiszen ez nagyon is igaz, ezt már én azelőtt is tudtam, mig B. J. ki nem kürtölte, csakhogy én — bár hiu és dicsekvő ember vagyok — nem mondtam senkinek, de ha B. J. jónak látta ezt őszinte vallomással közhírré tenni, hát lelke rajta. Azonban ez állítást csak ugy odaveti, bebizonyítását pedig reám hagyja, nos, ha ugy tetszik, hát én be is bizonyítom. Semmi sem könnyebb, mint az, ha valaki saját törpeségét és eszmeszegénységét, betanult frázisokkal és kiollózott idézetekkel akarja fedezgetni, — az sem szokatlan, hogy logikát és következetességet azok szoktak leggyakrabban emlegetni, a kiknek szavaik és cselekedeteik közt sem összefüggés, sem következetesség nincs ; — az is nagyon kényelmes, hogy a közpályán forgolódó, vagy a küzdtérre nyíltan kiálló egyéniségekre, a kezdő betűk lyukas köpenyébe burkolózva, a berek zsombékjai *) Az e royat alatt közlőitekért a szerkesztőség nem vállal elelősséget. mögül púfogtassuk a gyanusitgatások vak töltéseit. Ez bosnyák harcmodornak megjárja ugyan, de jellemes emberhez nem illő lesipuskásság. Lám már megtanultuk a külömbséget modor és fellépés dolgában, majd megtanuljuk a többit is. Azt mondja B. J. , erkölcsi, irodalmi (?) és logikai alapot jogosan keresünk minden komoly tárgyhoz való hozzászólásnál4

, — jól van, —a Can. visitatio elég komoly tárgy, hanem a hozzászólás épen B. J. részéről, ignotos fallit, notis est derisui ; mert micsoda erkölcsi, irodalmi és logikai alapja lehet egy olyan lelkész nagyhangú fellépésének, a kinek egész működése nem egyéb a tehetetlenség és következetlenség vergődésénél, kinek minden hivatali eljárása homlokegyenest ellenkezik az általa nagy hangon hirdetett elvekkel, — ez, hogy nagyon éles ne legyek, legalább is nevetséges, — ha csak onnan nem indul ki, hogy a Can. vis. nagyobb szigora, majd őt is közelebb viszi a hivatali rend és pontossághoz. Megrója B. J. hogy az ő „Canonica visitatiójá*-ban említett fontosabb tételeket, mint az isteni tisztelet miként való tartását stb. az erkölcs és tiszta jellem fontosságát nem is érintem, és igy nem szállottam le a kellő mélységre. De hiszen az isteni-tisztelet mikéntje, — az én tudomásom szerint — meg van állapítva, a tiszta erkölcs és tiszta jellem pedig a lelkészi állásnak — hogy ugy mondjam — annyira elválhatlan tartozéka, miszerint arról hosszasan beszélni is felesleges. Egyébiránt hogy „az önálló gondolkozásnak, a valláserkölcsi eszmék, elvek megismerése és megítélésének tengerén* a kellő mélységre leszálhassak, nagyon kérem mélyre szálló és ismét magasra emelkedő B. J. kollegamat, legyen szíves idekölcsönözni e célra hasznalni szokott buvárkészülékét, hadd próbáljam meg, jobb-e az enyimnél, és ha jobbnak bizony-úl, igyekezni fogok, hogy hasonlót szerezhessek. Most következik a falsificatio vádja. B.J. az ő „Canonica visitatio* nevii kedves szülöttjét elannyira igyekszik még a fuvó széltől is oltalmazni, hogy ha annak valamely fogalmát nem szó szerint recitálom, azonnal fülembe dörgi a falsifikálást. Mea culpa, mea maxima culpa ! hogyan is merészkedem én ezt tenni, mikor a törvényt csak a törvényhozó magyarázhatja. De ha ez falsificatio, minek nevezzem az eljárást, midőn a névaláírással és hivatali pecséttel ellátott másolat nem felel meg az eredetinek ? Felrója az esperesnek B. J., hogy a számadásokat nem vizsgálja, vagy nem vizsgáltatja. Dehogy nem. Hiszen, ha számvizsgálat nem volna, akkor nem küldetnének vissza önnek lelkészi hivataloskodása óta vezetett minden számadásai kijavítás vagy felvilágosítás végett. Azon állítás sem felel meg a valóságnak, hogy a jelenlegi esperes teljesen mellőzi az iskolalátogatást, meglátogatja biz az, a hol annak szükségét latja. Hogy pedig az esperesnek oly sok levelet kell irui, annak egyik oka ön is, a kit egy két sorból álló tudósítás beküldésére is sürgető levélben kell felszólítani. Hát a tanácsbirákat miért akarnám én eltenni láb alól ? hiszen én sem a számvizsgálattól nem félek, sem a zöld asztalhoz nem akarok férkőzni, mint az a nagyra törekvő lelkésztársunk, ki káplán korában mély alázattal kérte az esperesi pártfogást, rendes lelkész korában pedig arra kérte ezt a most megtámadott esperest, eszközölje ki, hogy ő tanácsbiró lehessen. Mikor aztán ez nem sikerült, sőt ez az erélytelen esperes bizonyos elmismásolni szándékolt, a hivatali elődnek fizetendő 100 forint megfizetését is szorgalmazta, akkor aztán egy-