Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-09-09 / 36. szám

szerre vége lett bizalomnak és tiszteletnek. Hinc illae lacrymae ! „Ezek és ezekhez hasonló emberi gyengeségek voltak, nem a Visszhang, hanem „a Canonica visitatio4 keletkezésének okai, s ugyanezekből az is kiviláglik, hogy csakugyan nagy különbség van köztünk, nem csak modor, gondolkodásmód és felfogás, de még jellein dolgában is. Legőszintébb B. J. akkor, midőn azt mondja, hogy az előbbi egyházközségben H.-ben levő 6 vad házaspár közül egy sem hallgatott rá, pedig ingyen akarta őket megesketni. Szomorú, de igaz történet. De ha olyan nagy férfiura sem adnak semmit, mint B. J., mit tegyen akkor az ilyen magamforma, földön járó egyszerű pap, a ki sem erkölcsi, irodalmi (!) és logikai érzékkel nem bir, sem a vallás erkölcsi eszmék és elvek tengerén a kellő mélységre nem tud sülyedni. Valóban kétségbe kellene esnünk, ha azt nem látnók, hogy a nagynevű férfiúnak szerény utódja, a ki pedig sem Kálvinnak nem tartja magát, sem Longinust és Sophoklest nem rángatja elő hajánál fogva, ezeket a gonosz és megátalkodott vadházasokat szépen megeskette, sőt többet tett, a mennyiben a nagy előd által négy éven keresztül sokféle Conversión áthajtott ekklézsiai adósságot is egy év alatt lefizettette. Hogy B. J. az a kálvini szigorúságot szenvelgő lelkész, a kinek anyakönyve botrányos rendetlenséggel van vezetve, ezt én egy szóval sem mondtam, de ha ő, a messziről feléje tartott tükörben, önmagára ösmert, az bizonyára nem én ellenem, hanem ő ellene bizonyít, én nem is akartam megnevezni, deő megszólal s: „Kobzán a dal, magára vall.4

Aztán meg én azt sem mondtam, hogy B. J.-nek Kálvin az exemplárja, én csak annyit mondtam, hogy ugy szóval a kálvini szigort szenvelgi, de hogy tettleg is ugy járna el, azt nemcsak nem állítottam, sőt határozottan tagadom. Egyszer akart kálvini szigorral eljárni, midőn egy ballépésre tántorodott leány hajának levágását presbyteri gyűlésben határoztatta el, s foganatosítani is akarta, de midőn megsúgták neki, hogy az illető háznál mi vár reá, Calvinus Jánosnak ezen méltatlan epigonja, »kit reszketés nem könnyen fog el4

vitézül meghátrált a libertin aszszonyok pemetéi elől. Hát erre mit mond Kálvin szelleme ? „A mi pedig ama bűnös vádat illeti4

... stb. Kérem, distingváljunk egy kissé. Nem a vád bűnös, hanem az, a ki a vétkes hanyagsággal jár el oly nagy fontosságú dologban, mint az anyakönyvvezetés. Ugy látszik, minél tovább megyünk, annál nagyobb lesz köztünk a különbség felfogás dolgában. Az én felfogásom szerint ugyanis az anyakönyv, oly nagy fontosságú okmánytár, olyan pótolhatatlan incunabulum, melyéit a lelkész nemcsak önlelkével és egyházi hatóságával, de a polgári törvényszékkel szemben is, hivatal és személyes szabadságvesztés terhe alatt felelős, melynek rendetlen vagy pláne hűtlen vezetése kiszámíthatatlan erkölcsi és anyagi bajoknak lehet kútfejévé, az ön felfogása szerint pedig eljárásából ítélve csak olyan irka-firka. Azt is megjegyzem, hogy erre a felfedezésre nem a can. visitatióról irott cikk vezetett, hanem akkor jöttem rá, midőn az ön mostani hivatali utódjának betegsége alatt, a h.-i egyházat néhány hétig adminisztráltam. Ez idő alatt, az országos statistikai hivataltól visszaküldetett kiigazítás végett az ön által 1881. évről nagyon hibásan kiállított statistikai táblázat, — tehát még azt az egyszerű dolgot sem tudta hibátlanul végezni—, ekkor, hogy az ön által ejtett hibákat kijavítsam, kénytelen voltam felütni az anyakönyvet s nem hunyhattam be szemeimet az abban látott menthetetlen hibák előtt. Csodálkozom, hogy ön ezen olyan könnyen átsiklik s »ama bűnös vádat« még csak vissza sem utasítja; mert azt csak nem hiszi még ön sem, hogy a bizottsági jegyzőkönyv és a z.-i papválasztás gyermekes felhozásával ez is el volna ütve. A kik a B. J. által hivatolt bizottsági és papválasztási ügyeket s azokban követett eljárásomat ösmerik, azok előtt felesleges minden részletezés, de sokan vannak e lap olvasói közt olyanok, akik nem tudnak azokról egyebet, mint B. J.-nek ellenem dobott tendentiosus s a valóságnak meg nem felelő áliitásait, ezeknek magyarázattal és az igazságnak megfelelő előadással tartó zom, mert B. J. szerint „mind e lap tekintélye, mind olvasó közönsége ízlésének tartozik, a ki ir, hogy igazat szóljon,4

minthogy pedig B. J. erről nem irt igazat, kénytelen vagyok kikorrigálni. Tudják azt többen, de jól tudja B. J. is, hogy én a z.-i papságért a kis ujjomat sem nyújtottam ki, sőt a nálam két izben, egyszer épen Can. vis. alkalmával járt z.-i elöljáróknak határozottan kijelentettem, hogy ha egy-két szótöbbséggel választanak meg, akkor el sem fogadom a z.-i lelkészi állomást, azt is nagyon jól tudja B. J., hogy a z.-i egyházközség színe • java mellettem nyilatkozott s csak egy véletlen incidensnek tulajdonitható, hogy az ő törpe minoritásban levő pártja, egy harmadik jelölt pártjával az utolsó órában egyesülve, 13 szótöbbséggel megválasztotta B. J.-t z.-i lelkészszé, mely választás iránt, hogy mily kevéssé érdeklődtem, erre nézve elég bizonyság az, hogy a másfél órai távolságban végbement papválasztásról csak 5 nap múlva, egy hozzám látogatóba jött barátomtól értesültem —, azt szintén jól tudja B. J., hogy ez nekem semmi keserűséget nem okozott, hiszen egymáshoz való közeledésünk is csak azután kezdődött, s valamint nem igaz azon állitása, hogy „akkor sem hiányzott a csúfolódás szóval4

, ugy nem igaz az sem, hogy az „ebből származó emberi gyengeségek voltak a Visszhang keletkezésének okai.4 Azt a bizottsági jegyzőkönyvet pedig, mely a Sóvár ügyben általam felvétetett, illetőleg fogalmaztatott, mindazon documentumokkal együtt, melyek rendelkezésemre állottak, bátran és szívesen felmutatom bármely elfogulatlan ember előtt, hogy összehasonlítsa azzal, mely B. J. közreműködésével készült, és ha az illető úgy fogja találni, hogy az enyém nem felel meg a valóságnak, készséggel elismerem annak hiányos voltát. Nem is annak valótlansága bántotta B. J. urat, mint inkább az, hogy a feketét nem akartam fehérre mosni, uo meg aztán annak tárgyilagossága annyira ösmeretlen valami volt előtte, hogy az enyimtől különböző gondolkozás módját egészen megzavarta. Hogy pedig én azt a másik jegyzőkönyvet aláirtam, annak egyik oka az, mert az ügyet nem akartam már tovább húzni, halasztani, másik és legfőbb oka pedig az, hogy az a másik jegyzőkönyv, habár ilyenféle indokolás után: azért fehér, mert fekete, végeredményül mégis csak azt tartalmazta, a mit az általam felvett jegyzőkönyv. A hiúság és dicsekvés vádját pedig egyszerűen visszautasítom, mert azt józan gondolkozású ember sem hiúságnak, sem dicsekvésnek nem tartja, hogy a canonica visitatió c. cikk megjelenése után, bizalmas körben akként nyilatkoztam, miszerint arra reflektálni fogok. »Eszmét, gondolatot, elvet, ha nem várunk is mindenkitől4

de hivatali pontosságot és lelkiismeretességet joggal várhatunk minden lelkésztől, azonban a Canonika visitatió írója „ezekből nem adhat leckét.4 »Az erőstől ütést, a tudóstól tudományt, a jelle-