Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-07-22 / 29. szám

szól a nagybölcsességü olcsó tanács. Nem maradtak el természetesen a lelkesítő frázisok sem, az ősök dicső példájára, a fennforgó érdekek nagy és szent oltárára, isten tudja, mi mindenre való hivatkozás. Nagyon furcsa dolog az, midőn valaki lelkesíteni akar másokat, kikben van legalább is ugyanannyi lelkesség, s még furcsább az, ha per „áldozzunk" beszélnek oly emberek, kiket tán épen nem vagy legalább aránylag sokkal kisebb mértékben érintene az áldozatkészség csavarának megszorítása. Azt gondolják némely jó urak, hogy csak ugy könnyen gimpliket fognak banális szójárásaikkal? Most követelnek áldozatkészséget, épen most, mikor a birtokos osztálynak fele tönkre van téve, másik fele létért való nehéz küzdelmet folytat csak ugy, mint a proletár ? Most, midőn hogy egyebet ne említsünk, uj adóemeléssel fenyegetődzik a pénzügyminiszter, kapván is már embereket, kik pártolják a kilátásba helyezett rendszabályokat, valószínűleg remélve, hogy ők majd ugy is elvonhatják vagyonukat a nagyobb megadóztatás alól. És tán azt hiszi némely ember, hogy az áldozatkészséget lehet csak ugy dróton rángatni ? Mert tetszett a magas kormánynak és pártjának előterjeszteni és megszavazni egy oly törvényt, mely a protestánsok százados jogait confiscálta, tessék a protestánsoknak fizetni, akár találják megnyugvásukat a létrehozott állapotban, akár nem. Ámde az emberek oly furcsa teremtmények, hogy csak akkor éreznek hajlandóságot áldozathozatalra, ha valamely dologban kedvöket lelik, és tessék megkérdezni az áldozásra felhívott embereket: vájjon tetszik-e nekik az a megcsonkított, megszeplősített, prot. autonomia, mely az uj törvényhozásból kikerült. A ref. felekezet csak az imént határozta el a domestika vagy országos közalap felállítását; nagy bátorság kellett hozzá valóban a fennforgó körülmények közt s az eredmény még ki tudja, miként fog kiütni. Uj hajtást akarnának rendezni, mikor az elsőnél még most verik a bokrot? Hiszi-e lehetségesnek valaki, hogy eredménynyel lehet megindítani egy második domestikát ? Pedig ennek nem lehetne azon nagyságon alul maradni, mint a hogy a munkába vett egyházi közalap contemplálva van ; egy pár millión alul nem lehetne maradni a tőke összegnek, hogy a célnak megfeleljen. Nem is beszélek a kezelés, felosztás sat. nehézsége;

ről, milyenek a domestikánál már is felmerültek; ugy se lesz az egészből semmi, tehát de strigis quae non sunt nulla quaestio fiat. Az áldozatkészségre való hivatkozás egyenesen képtelenség; aki nem tud egyebet mondani, az nem gondolkozik s nem beszél komolyan a kérdésről, egyszerűen kitér előle. S ép oly kevéssé beszél komolyan az, a ki azt mondja: coinmassáljuk erőnket, szüntessünk meg néhány ugy is rossz iskolát s fordítsuk azok alapjait a többieknek kellő színvonalra emelésére. Ha ideeen ember, extra muros, dobja oda az efféle tanácsot, hát az csak felületességet bizonyít, azonban kebelbeli embernek, ki a prot. felekezetek beléletét ismeri, nem szabad nem tudnia, hogy ily eljárás kivihetlen. Tudja mindenki, hogy iskolák fenntartására szánt alapok nagy része helyhez van kötve, melyről elvinni nem lehet ; s bár miként lett is zsinat és convent útján összpontosítva — hogy a reformátusokról szóljak — az egyh. rendelkezési és végrehajtó hatósága, ez bizonyosan nem fog odáig menni, hogy az iskolai alapok általános mozgósítását, áthelyezését, tömörítését kényszer eszközökkel megkísérelje, mert tudhatja jól mindenki, hogy ez oly felfordulást idézne elő a felekezet kebelében, melynek következései végzetesek volnának. Egyébiránt mi céít lehetne elérni ily eljárással utóvégre is? El lehetne talán érni azt, hogy kevesebb de jobb iskolánk legyen ; de hát bele nyugodhatunk-e abba, hogy kevesebb legyen ? Nem szükséges-e, hogy kezeljük a tanügyet abban a terjedelemben, melyben eddig kezeltük; szabad-e nekünk feladni a tért, melyet eddig elfoglaltunk ? Az a jobb iskolák ily módon való létrehozása, bármi értékkel birna is némi tekintetben, mégis csak annyi volna mint a prot. közoktatás összezsugorodása, térvesztés, meghátrálás és az eddigi állásnak feladása. Az volna különösen vallási, felekezeti szempontból; mert fektessünk bármi nagy súlyt arra, hogy iskoláink jók legyenek s a kor követelményeinek színvonalán álljanak, annyi bizonyos, hogy a prot. szellem fenntartására a gyengébb iskoláknak is van hatásuk, minél több tanintézet, annál több „melegágya" a vallásnak s fenntartója a hagyományos prot. szellemnek létezik az ország különböző vidékein. Ne a reductio, hanem az önfenntartás legyen hát a jelszó. Ha elvették jogállásunk épségét, ne dobjuk utána mi magunk az általunk elfoglalt positiókat, hanem megtartásukra vegyük igénybe tartózkodás nélkül és kellő erélylyel azon eszközt, melyre most már szükségképen utalva vagyunk. Követeljünk állami segélyt. Fedezze az állam mindazon kiadásokat, melyeket az uj törvény intézkedései tesznek szükségesekké. Midőn állami segélyről szólok, teljesen eltekintek annak azon módjáról, mely az uj törvényben is említve van, mely szerint a kormány különös körülmények közt „gondjai alá vehet" egyes felekezeti iskolákat oly formán, hogy a felekezeti hatóságoknak nem marad azokra más befolyásuk mint néhány tanári szék betöltése. Én ugy értem, hogy a segély árában a kormány ne követeljen