Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-07-08 / 27. szám

nősnek találnám, hogy a lelkész önmagát dicsérgesse. — (mert ide menne ki a vers vége,) de a kedvezőtlen felelet, — jöjjön az a lelkésztől vagy presbyteriumtól, azt hiszem, hogy a kölcsönös recriminatiók keserű forrását nyitja meg. Majd az ellen jajdul fel B. I. kollega, hogy a can. visitatio kérdéseire adott feleletek, nem mindig felelnek meg a valóságnak. Ha így van, az bizony nagy baj, de hát ennek oka, illetőleg okozója teljességgel nem a kérdést feladó visitatio, hanem a kérdésre nem igazán felelő lelkész vagy presbyterium, mert hogyan fürkéssze ki a valóságot az esperes akkor, mikor lelkész és presbyterium mintegy kölcsönös megegyezéssel igyekeznek őt félrevezetni. Ha a lelkészben szigorú kötelességérzet, egyháza anyagi és szellemi előbbvitelére való buzgóság nincs, bizony csak palliativ cura marad akkor, nemcsak a B. I. által javasolt két kérdéssel megtoldandó 25, de 250 kérdőpont is. Itt ismét adós marad B. I. azzal, hogy miképen volna ellenőrizhető a feleletek valódisága, mért nem ajánlotta már egyúttal azt az eljárást, hogy midőn a visitatio egyik tagja a feltett kérdésre megkapja a lelkész feleletét, a visitator társ mindannyiszor kérdezze meg a jelenlevő presbyteriumtól: Igaz-é az, a mit tisztelendő uram mondott? A confirmatiói oktatást tudásom szerint az egész felső-baranyai tractusban a lelkészek teljesitik, és így a 15 ik kérdésre bátran jöhet ,,a jámbor igen" felelet, ha csak B. I. kételkedvén kollegáinak lelkiösmeretességében — itt is valami különös investigatiót nem indítványoz, — de a mit ezzel összefüggésben mond, t. i. az anyakön) vek, bevezetési naplók stb. megtekintését, ezt már én sem tartanám feleslegesnek, mert már nekem is volt alkalmam bepillantani olyan kálvini szigorúságot és példás pontosságot szenvelgő lelkész által vezetett anyakönyvbe, melynek botrányos rendetlensége és szabálytalansága bátran megérdemelné a fegyelmi vizsgálatot, — ezzel pedig nagyot mondtam, mert „a canonica visitátió" irója, a lelkészek fegyelmi ügyénél semmi kíméletet sem lát célszerűnek. Ftircsa észjárás az a B. I. kollegáé, ugyanis a lelkészek minősítését és az egyházak jövedelmi osztályozását ,.elég absurdumí

--nak mondja, és mégis nem éri be emez absurdumokkal, hanem az ekklézsiákat még valláserkölcsi osztályozás alá is akarja vetni, az egyiknek praeclarus calculust, a másiknak sekunda classis-t ex moribus osztogatni, és azt pályázatok alkalmával hirlapilag világgá kürtölni. Ez már talán nemcsak elég, hanem sok is lenne az absurdumból. A vadházasságokat is a can. visitátió útján akarja megszüntetni B. I. — én pedig — a kollega engedelmével, azt hiszem, hogy ez a ragály csak szigorú országos törvény által lesz orvosolható, természetesen csak úgy, ha az az óhajtott törvény — kivételképen — szigorúan végre is hajtatnék. Hiszen van már — mondja B. I. — ha nem is országos törvény, de szigorú alispáni rendelet a vadházasságok ellen. — Igaz, csakhogy ez az alispáni rendelet arra a meg nem érdemlett sorsra jutott, hogy megrekedt a szolgabírói irodák asztalfiókjában s ott bizonyára féltékeny gonddal őriztetik, mert sem az esperesi hivatallal közölve, sem a lelkészekhez körözve nem lőn, s a legtöbb lelkész tudomással sem birna róla, ha Nagy Ignácz kölkedi lelkész (ő tudja, hogy jutott hozzá) a Prot. egyh. és isk. lap egyik előbbi számában nyilvánosságra nem hozza. — De ha már ösmeri a hivatolt alispáni rendeletet B. I. kollega, akkor azt is tudnia kell, hogy minden lelkész jogositva van „a vadházasság ügyében kiadott szigorú rendelet végrehajtását sürgetni az illető t. szolgabírói hivataloknál../' Ennél többet az esperesi hivatal is alig tehetne, ennélfogva az esperesig érő „kényelmeség nyújtózkodás oly közel áll a semmit tevéshez, mint a fog a szájhoz." Végül hagytam a legfontosabbat, az egyházi számadásokat, melyeknek nagy rendetlenségét kiáltó színekkel, sőt példákkal illustrálja a , Canonica vizitátió* irója. Itt. állapodjunk meg egy kissé, mert ez már aztán nagyon súlyos vád, ugy a számadást készitő és vezető lelkész, mint a felülvizsgálatra hivatott egyének ellen, ha ez utóbbiak egyáltalában léteznek. A felső baranyai egyházmegye mindenik ekklézsiájában az úgynevezett kulcsos kurátor az egyházi pénztár kezelője és igy az anyagi felelősség is azé, de az erkölcsi felelősség mindenesetre a számadást vezető és készitő lelkészé, ha tehát a számadás nincs rendben, méltó kárhoztatás és feleletrevonás illeti a lelkészt. Erre nézve már én is B. 1. kollegával tartok, s azt mondom, hogy itt semmi kímélet, semmi elnézés, semmi kedvezésnek nincs hefye; mert ha a köznépnél csak gyanúja is támadhat annak, hogy lelkész és gondnok nem híven sáfárkodnak az egyháznak — nálunk többnyire közmunkával keresett — jövedelmével, akkor aztán ne csodálkozzunk a corruptio rohamos terjedésén, ne panaszolkodjunk a vallás-erkölcsi élet hanyatlása, az egyház iránti buzgóság és áldozatkészség kihűlése miatt. Nagy szerencsétlenség volna, ha csak feltételezni is lehetne és kellene, hogy a számadási hiányok — a hol vannak — a tiszta kéz hiányából származnának, — e helyett tehát a B. I. által emlegetett fogyatkozásokban „kevés gond, semmi figyelem, hanyagság és mulasztásiban kell keresnünk és lehet feltalálnunk azoknak magyarázatát, de semmi esetre sem mentségét, mert ,,a lelkésznek hivatalos kötelessége el-