Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-06-10 / 23. szám

dolatai és érzelmei öntudatos, szabatos kifejezésére képesítse szóban és írásban. Ezt a tanitó oly módon eszközli, hogy alkalmas olvasmányt tárgyalás alá vévén, a tanuló figyelmét az abban előforduló nyelvjelenségekre irányozza, s eszmélteti az ezekben nyilvánuló hang-, alak- és mondattani törvényekre. Ezen egyedül helyes s ma már általában elfogadott módszer szerint dolgozta ki Gyulay Béla ur a maga nyelvtanát, s e tekintetben műve föltétlen dicséretet érdemlőnek mondható. Nagy örömömre szolgál ezt konstatálhatni már csak azért is, minthogy ezzel egyúttal Gyulay ur hivatalos működésének oly oldalát emeltem ki, mely nagy mértékben biztosithatja nyelvtanitói munkássága sikerét. Annál rosszabbul esik kijelentenem, hogy az anyag helyes berendezése s annak ügyes tárgyalásán kívül, a mik a helyes módszertani elméletnek szükségképi következményei, a többire nézve a mű kivitelét általában szerfelett gyarlónak kell mondanom. Az első, a mi kifogás alá esik, s a könyvet csaknem hasznavehetlenné teszi, az, hogy irálya az érthetetlenségig rossz: kifejezései nem találók, szó- és mondatszerkezetei annyira elcsavartak és hibásak, hogy előadása a tanulót a helyett, hogy eszméltetné, inkább megzavarja, sokszor félre is vezeti. A 38-ik lapon pl. a hangzóvonzatot fejtegetvén, így szól : ,E törvény alapja a szóképzésnek: az az: olyan hangú képző járul hozzá (mihez? a törvényhez vagy szóképzéshez ? mind a kettő egyformán non sens, harmadik pedig, a mire vonakoz hatnék, nincs) a milyen hangú maga a szó.* Itt egyetlen egy szócska sincs a maga helyén, s az egész oly fonákul van ejtve, hogy az ember zavarba jő, hol kezdje a hibák kimutatását. A mit a szerző mondani akar, érthetően így hangzanék: Ezen alapszik a magyar szóképzésnek azon sajátságos törvénye, hogy a milyen hangú a tő, olyan hangú képző járul hozzá. Az 55-ik lapon a számnévképzőkről szólván, azt mondja, hogy »kettő önállólag, mint főnév pl. a keltő nem három; mint jelző két alakban fordul elő.* — Itt a rosszul választott kifejezés nemcsak hogy nem talál, hanem meg is téveszti a tanulót; mert ha a két alak csak előfordul, akkor azt kell hinnünk, hogy rendesen más alakja van a kettőt jelentő jelzőnek, a mi nem áll. Ugyan e lapon »nyolc, kilenc4

számnevekről ezeket mondja: »E két számnév a használatban nem változik, tehát tőalaknak (sic!) tekinthetjük őket, holott eredetileg összetételek.* Ez már igazi rébusz. Ha ki is találom: mit akar azzal mondani, hogy >nyolc, kilenc* használatban nem változnak : nem tudom elgondolni, mikép következik ebből, hogy tőalakok (szerzőnél hibásan egyesben); pedig a tehát kötszó tudvalevőleg azt jelenti, hogy a mit azzal bevezetünk, az az elébbi mondatnak következménye. S ily irálylyal szerző mégis arra vállalkozik, hogy nyelvünk egyik legkiválóbb sajátságát: az alanyi és a tárgyas ragozásu igék vonzatát a 103-ik lapon tizenkét sornyi magyarázattal kimerítse úgy, hogy abból a növendék használható tanulságot szerezhessen. De olyan is aztán a dióhéjba szorított előadásnak a láttatja. Az adott utmutatás nyomán, ha nagy nehezen valahogy meg is értette a tanuló, — épen ott nem fog eligazodhatni, hol útbaigazításra leginkább volna szüksége. Avagy, — hogy csak egyet emlitsek — kérdem: mit kezdjen a tanuló néha szóval kezdődő szabálylyal, ha az esetek, melyekre a néha szó vonatkozik, nincsenek egyenkint megjelölve ? Azt, hogy az ik végzetű melléknevek és névmások, valamint egymás, valamennyi, mindnyája szók tárgyraggal ellátva szintén tárgyas ragozásu igét vonzanak : nem is emliti. Arról is hallgat, hogy vannak esetek, mikor a személyragozott név az igét nem tárgyas, hanem alanyi ragozással vonzza. Ily hézagos és rövidségénél fogva inkább útvesztő, mint útbaigazító, szerzőnek az előadása többnyire épen ott, hol leggyakoribb a botlás és a tárgy természete bővebb kifejtést tesz szükségessé 1 Ellenben bőbeszédű, áradozó, mikor az összehasonlító nyelvtudomány még ma ki nem forrott, kétes értékű eredményeit, mint egyedül üdvözítő tanokat tálalja a bámuló tanítvány elé, ki sehogy sem tudja elgondolni, mit kezdjen azzal a felfogását messze túlhaladó hieroglyph bölcseséggel. Ily felsőbb rendű bölcseséggel találkozunk pl. a 39-ik lapon, a hol szerző a kötőhangzókról értekezik ilyeténképen : »Ha valamely képző hozzáfüggesztése (megint az az omínosus hozzá, melyei nem előz meg semmi, a mire észszerűen vonatkozhatnék 1) következtében egy szóban két vagy három nehéz kiejtésű mássalhangzó kerül össze, közéjük egy magánhangzó, van ékelve (nem mondja: ékeltetik, mert ezt magasabb nyelvtudománya helytelen alaknak tartja, pedig itt, ilyen constructióban csak is ez az alak volna helyén). E magánhangzót kötővagy segédhangzónak mondjuk. E kötőhangzók eredetileg a tőszók véghangzói voltak, melyek azonban idővel elmaradtak, lekoptak onnan ; csak azon esetben tartották fenn magukat, hol egy vagy több utánuk következő mássalhangzó képző vagy rag őket az elkopástól megőrizte. (E szerint, minthogy titok szóban az 0 s szerelemben a 3 ik e tudvalevőleg szintén köthangok : titok-nak töve volna tito, szerelem-nek töve szerele ! !) E gyönyörű fejtegetést aztán így végzi : „A kötőhangzók nem egy esetben nyújtott á, é alakban jelennek meg előttünk. Ennek az az oka, hogy volt a régibb nyelvben egy gyakran előforduló ja, je képző, mely igékből képezett neveket, s a tő rövid hangzójához járult; de itt lassanként elvesztette végső hangzóját s a megmaradt rész a tőnek véghangzójával összeolvadt, a-ba vagy e-be. A nevezőből azonban a ja s legtöbb esetben a véghangzó is egészen eltűnt; s az összevont alak ma már csak is képzések és ragozások alkalmával tűnik elő. A példák megfejtése tehát a következő lesz : Tudo-ma ja-nya = tudomajny = tud(o)m(á)ny. Köte-je-nye = kötejny = kötény. Isza-ja-ka = iszajk = isz(á)k. Feste-je-ke = festejk == fest(é)k.* No már ilyenek előadására még a legjobb tanuló sem mondhat egyebet tanítójának, mint azt, hogy »értem, uram, de meg nem foghatom.* Hogy is képzelhető tiszta felfogása ilyetén okoskodásnak: mert létezett a régi nyelvben egy ja képző, mely a tő hangzójával öszszeolvadva később á lett, ebből az következik, hogy a mány képzőnek ma-ja-nya alkatrészekből kellett alakulnia s tudomány annyi mint tudo-ma-ja-nya 1! Ha a nyelvtudomány e kérdésekre nézve már olyan a milyen végleges megállapodásra jutott volna, a mint tényleg még oda nem jutott: még akkor is didaktikai megfoghatatlan nagy botlás volna középiskolai i-ső és 2-od osztályú növendékeket oly ismeretanyaggal terhelni, melynek felfogására fejlődésük jelzett fokán éretlenek és ennélfogva elméjükre inkább zavarólag, mint fejlesztőleg hat 1 A középiskolai tanárnak sohasem szabadna szem elől tévesztenie, hogy az ő feladata nem az, hogy nyelvtudományt, hanem hogy nyelvet tanítson. De, fájdalom, hazai tanügyünk mai állapotában általában az a matéria peccans, hogy középiskoláinkban a tanárok egyetemi előadásokat tartanak, a minek aztán