Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-05-27 / 21. szám

Ünnepélyes volt és feledhetlen ama nap, a konfirmáció napja volt. Mint társaimnak választottja léptem akkor is ezen oltár elé, hogy nevükben is hitvallást tegyek, — igy szokta volt ezt rendezni a boldog emlékű Székács, — és midőn az ur asztalához járultam, e szavakkal áldott meg feledhetlen főpásztorunk Székács : „akinek sok adatott, attól sok kívántatik.* E szavak visszhangja támad föl bennem ma, midőn ismét ez oltár előtt, mint hitsorsosaim választottja tettem ünnepélyes fogadást. A kinek sok adatott, attól sok kívántatik. Sok adatott-e nekem ? és sok kivántatik-e tőlem ? E két kérdést intézem magamhoz és a válasz igenlő. Sok adatott, sőt a legtöbb, mit egyházunk nyújthat, a legtöbb, a mi annak, a ki a közügyekben részt vesz, juthat: egy kiválóan bizalmi állás. Fogadják köszönetemet azon díszes bizalmi állásért, melyre emeltek és azon igéretemet, hogy annak isten segedelmével méltóan megfelelni, lesz életem legfőbb törekvése. Sok kivántatik-e ? ez a második kérdés, melyre a válasz igenlő, de nem olyan egyszerű, mert magában foglalja mindazon ügyek célszerű intézését, melyek egyházunkat ez idő szerint kiválóan érdeklik. Tudatával birok annak, F. E. Gy., hogy koromnál fogva nem rendelkezhetem a tapasztalatok azon bőségévé', melyet a dolog természeténél fogva csak az előre haladottabb kor nyújthat, és az ifjabb, sőt még a férfikor kezdete is rendszerint nélkülöz ; nem csekélykételyeket támasztana bennem e tudat, ha nem oszlatná el azokat egyrészről azon körülmény, hogy már olyan korban nyílt alkalmam foglalkozni egyházunk ügyeivel, midőn igen sokan, egyedüli céljukat a társas élet által nyújtott szórakozások keresésében ta'álják; hogy továbbá alkalmam volt egyházi szervezetünknek minden részletével, az egyházi kormányzatnak különféle ágaival és fokozataival, a kis falusi gyülekezetnek, az esperességnek, a kerületnek ügyeivel közvetlenül megismerkedni. De reményt nyújt e kételyeim eloszlatására az is, hogy számíthatok azok támogatására, kik bizalmukkal megtisztelve, ezen állásra emeltek, sőt remélem, hogy minden fontos ügyben, ugy, mint eddig, ezentúl is, mindazoknak közreműködése egyházunk érdekében nem fog hiányozni, kik egyházi közügyeink intézésében részt vettek. Ezen közszellem tartotta fenn egyházunkat, óvta meg szabadságát válságos időkben. Ezen közszellem adja meg jellegét minden intézkedéseinknek, ezen közszellem hatása és befolyása alatt állanak azok, kiket az egyház élére állit, ők e közszellem letéteméyesei, jelző kifejezői, feladatuk ennek elsajátítása, hű kifejezése. Nem szabad feledniök az írás e szavait : a ki pedig első akar lenni köztetek, az legyen a ti szolgátok. Szolgálatot kiván tőlünk az egyház, esetről-esetre kezdeményező irányadást, a közszellem helyes fölismerésén alapuló vezérlést, de egyes ember uralmát nem ismeri, szervezete a legvalódibb önkormányzat. De mivel ez jellege egyházi szervezetünknek, épen azért egyes közegeitől sem kivánja egyházunk azt, hogy a társadalmi, vagy politikai közéletből ki legyenek zárva, vagy attól önként teljesen visszavonuljanak. Magam is azon helyzetben vagyok, hogy más téren is foglalok el bizalmi állást, részt veszek a politikai életben is. Nem tartom feleslegesnek ezen helyzetről röviden megemlékezni. Nem képzelhetek magamnak ma helyzetet, melyben a politikai élet követelményei ellentétbe jöhessenek azon állással, melyet egyházunkban elfoglalok, valamint azt sem tudom képzelni, miként hozhatna ellentétbe azon állás politikai meggyőződésemmel. Azt határozottan kárhoztatnám, ha valaki azon ál- j lást, melyet az egyházban elfoglal és hitsorsosai bizalmának köszön, politikai pártkülönbség nélkül, — föl akarná használni politikai pártcélok eléréséi e. — Ettől eddig is óvakodtam, utalhatok multamra mint kerületi felügyelő, és ezentúl is övakodni fogok. Politikai meggyőződésemhez ragaszkodom természetesen épen olyan szilárdul, mint nézeteimhez vallásos és egyházi kérdésekben, és ellentétet közöttük még képzelni sem tudok. De ha fölmerülne mégis a jövőben olyan ellentét a politikai élet követelményei és azon állás között, melynek követelménye, hogy egyházunk érdekeit képviseljem, ezen esetben is, melyet ismétlem, még képzelni sem tudok, tudnám, mi a kötelességem. — Nem volna szabad csalódni bennem sem azoknak, kik bizalmukkal megajándékoztak a politikai pályán, sem azoknak, kik az egyházi téren tiszteltek meg bizalmukkal — legfolebb én lehetnék gazdagabb egy csalódással, mert tudnom kellene, hogy ott, hol elvi ellentét nem lehet, és a kötelességek összeütközése mégis fölmerül, ott az egyén gyarlóságában van a hiba, és tudnám ebből levonni a kellő következtetést. Feleslegesnek tartanám bővebben fejtegetni e kérdést, de előle kitérni még sem akartam, röviden érinteni kötelességemnek tartottam. Egyébiránt könnyíti feladatomat egy körülmény. Járt uton haladni mindenkor könnyebb feladat, mint ismeretlen vidéken uj ösvényeket keresni. Szerencsés helyzetben találom magamat, mert nem uj ösvények fölkeresését kell feladatomul tekintenem, midőn az egyetemes felügyelői állást elfoglalom, járt uton haladhatok tovább, azon reményben, hogy ha követem azoknak nyomdokait, kik ez állásban megelőztek, helyesen járok el, megfelelek az egyház közóhajtásának, és helyesen szolgálom annak érdékeit. Engedjék meg, hogy visszaidézzem emlékezetét azon férfiaknak, Zay Károly, édes atyám, Zsedényi, Radvánszky, kiknek helyét elfoglalom. Nem akarom visszaidézni mindazoknak emlékezetét, kik több mint egy század óta egyházunk élén állottak. Megfeleltek mindannyian feladatuknak, kegyeletes megemlékezésünkre méltók ugyan mindannyian, de egy század történetét kellene tárgyalnom, és pedig egyházunk történetének egy fontos, mozgalmas korszakát, ha méltóan akarnék megemlékezni mindazon jeles férfiakról, kik evang. egyházunk egyetemes felügyelői voltak. Csak azokról legyen szabad megemlékeznem, kiknek elnöklete alatt magam is már részt vehettem egyetemes gyűlésünk tanácskozmányaiban, kiknek vezérlete alatt magam is munkálkodhattam, kiket fájdalmasan nélkülözök. Nem mellőzhetem főt. egy. gy., hogy meg ne emlékezzem arról, ki e hivatalban közvetlen elődöm volt, br. Radvánszky Antalról, kihez rokoni tisztelet és ragaszkodás, őszinte barátság csatolt, de kinek különösen azon fáradhatlan tevékenységét bámultam, melyet hajlott kora daczára egyházunk érdekében kifejtett, ama rendkívüli buzgóságát, mely őt akkor sem engedé nyugodni, midőn az emberek többsége visszavonul a közélettől, ama buzgóságot, mely tettekben nyilvánult, hogy másokat is tettekre serkentsen, ama buzgóságot, melynek ifjúi heve nem egy ifjút megszégyeniteni, mindannyit lelkesíteni képes volt. Fájdalmasan érint a gondolat, hogy ilyen kiváló férfiút kell nélkülöznünk, fájdalmas azon tudat, hogy annak helyét kell elfoglalnom, kinek oly szivesen küzdenék vezérlete alatt. Fájdalom, hogy oly rövid ideig tisztelhettük b.