Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-05-13 / 19. szám

a mennyiben a vatikáni zsiiat siralmas kimenete utan azt lehetett várni, hogy nem ezren, de százezrenként fognak e táborban csoportosulni. Teljes joggal mutatja ki szerző azon akadályokat is, melyek az ó-kath. ügynek annyira ártanak. Ide számítva a német kormányok lágymeleg magatartását, a német püspökök qualifikálhatlan állását, legtöbbeknél az erélyes bátorság hiányát, a gyónószékben táplált fanatismust az egyházi materialismusnak hódoló népnél, s azon helytelen nézet mely szerint valamely mozgalom számok szerint, nem pedig belső tartalma szerint mérlegelendő. Felel azon ellenvetésre is, miért nem lesznek az ó-katholikusok protestánsokká, s hivatkozik a protestantismus árnyoldalaira, egyházunk' gyengéire, a melynek ismertetését, mivel nagyon is német érdekű, itt elhagyom. Fontos azonban azon érvelése, hogy ha a jezsuitistikus romanismus összedőlne, világtörténeti jelentősége nyilvánulna az ó katholicismusnak, mint oly kikötőnek, melyben sokan menedéket tálalhatnának. A mi bennünket — mondja Beyschlag — Németországban megmenthet, az a vatikánismust belülről kifelé legyőző vallásos mozgalom „egy vallásos reform a német kath. népben/ s oly reformot tetterősen előkészíteni kétségkívül világtörténelmi hivatása az ó-katholicismusnak. Követni fogom B. tanaromat gondolatmenetében az ó-katholicismusról adott védő jellemzésében, egyúttal fölhasználva a történelmi részben azon forrásokat, melyek e kicsiny kezdetnek behatóbb tanulmányozását teszik lehetővé. A végzetes újítások, melyeket IX. Pius a vatikani zsinaton, a nyugoti katholicismusba behozott, egyelőre győzelmök elé sietnek. Oly nagy volt a személyes igazságérzet s lelkiismereti szabadság hiánya, hogy az uj dogmának csekély kivétellel még azok is engedtek, kik azt elébb »suicidium ecclesiae«-nek mondották. A vatikáni dekretumok óta nem az államjogilag elismert katolicismussal van dolgunk, hanem egy uj, lényegében változott, félelmet gerjesztő vallással s egyhazzal, melynek jövő befolyása a népek életére s az államhoz való uj viszonya sok veszélynek csirája. A dolog ily allása azonban oly feladatot tár a kormányzó körök elé, mely azok szellemi és erkölcsi erejét felülmúlja, s szemet hunynak a veszélyek elől. Egyedül a német kormány vivott nehéz, de nem eléggé megfontolt harcot a romanismus ellen, míg a többi kormány a vatikánum sárkányvetését nőni engedi! 12 éve mult a zsinat óta, s kormányaink maholnap fölcserélik a katholicismus allamjogi fogalmát a vatikánismussak Ily körülmények között megnehezül az ó kath. kisebbségnek állása, mely lelkiismeretét megkötni nem engedi. A német kormány ugyanezen meggyőződésteljes katholicismus jogi védelmét eddig még föl nem adta, de kétes magatartása okozza, hogy létele mindinkább kétségesebbé lesz az uralkodó egyhazpolitikaval szemben. A müncheni ó-kath. Friedrich, — e férfi irta meg kitűnő classicitással a vatikáni zsinat történetét, — tanárnak áthelyezése a philos. fakultásba, a müncheni c-katholikusok elűzése saját templomukból, a wiesbadeni egyház esete, ezen s még más a nyilvánosságra kevésbé jött esetek azon benyomást teszik, mintha a német kormányok bátorságukat, melyet a „rómaiak* ellen elvesztettek, az ó-katholikusokon próbálnák meg. Eddig az ó-katholikusok nagy hősiességgel állottak ez áramlattal szemben. s

lla tudnám, hogy az akadalyok még nehezebbekké lesznek, annal nagyobb bizalommal allitanám, hogy gyarapodunk* mondá Dr. Reinkens püspök a legutóbbi zsinaton elvtársainak, „mert annak tudata, hogy önerőinkre vagyunk utalva, a kegyelemre, melyet nyújt az Isten szelleme, s sajat lelkiismeretünk hatalmara, legyozhetetlenné tesz bennünket. Nem mondhatom, hogy kivánom az akadályokat ; mert azok nem Istentől valók, azok erednek a tudatlanságból, a legszentebb iránti közönyösségből, a hitetlenségből s a hamis politikából. De ha nagyobbodnak, erőnk is gyarapszik, s megmutatjuk, hogy Istennel szövetségben állunk, s a dolog, melyet megkezdettünk, tőle való.« Nagyszerűen, meghatók e szavak, a valódi hitnek kifejezései azok; s B. előtt mégis titokteljes dolog, mi lett volna a német reformátióbói, ha azt egy b. Frigyes, s nagylelkű Fülöp erős karjaikkal meg nem védik. B. erős meggyőződése az, hogyha azultramontán gyűlölet szövetségének sikerülne az ó-katholicismust elnyomni, oly életteljes csira fojtatnék el, mely a nyugoti keresztyénségre a legvészesebb következményű volna. Azért szükségesnek, de időszerűnek is tartja e derék tanárom, szavat fölemelni a minden oldalról elhagyottak s méltatlanul üldözöttek érdekében. Az ó-kathoHcismus érdekében fordul az evang. Németországhoz ; nem a hitetlenekhez s közönyösökhöz, kik az idő vallásos hatalmasságairól s kérdéséről semmit sem sejtenek, s materialismusokban hiszik, hogy az ember egyedül kenyérből is élhet; nem is a jellemtelen hatalomimádókhoz, kiknek az ó- és uj katholicismushoz való állásuk az által van előírva, hogy a csalhatatlan pápa a világ első hatalma, mig az ó-kalholicismus politikai téren semmit sem nyom; nem is a szűkkeblű pártemberekhez, kik a keresztyénséget s a ker. jogot egyedül sajat sablonjaikon belül ismerik ; hanem fordul a jámbor s szabad kedélyekhez, kiknek szemében a német nép jövője szorosan függ össze a keresztyénség jövőjével, kik az igazságot szeretik tekintet nélkül arra, kisebbségben vagy többségben, győzelembtn vagyvértanuságban foglaltatik-e az benn, kik tudjak, hogy az igazság más formában is fejezhető ki az általuk megszokottnál. Minden attól függ, hogy tisztaba jőjünk az ó-katholicismus ügyével, kormányaink megzsibbadt kezeit s roskadó térdeit erősitsük ; ne tegyen balfogásokat, melyek jövőben a hazának kárara válnak, s ha az el nem érhető, akkor tetterős testvéri szeretetben mentsük meg az evang. egyház tiszteletét az üldözöttekkel szemben ! E végett keletkezéni történetét adja B. az ó-katholicismusnak, azután szemle állítja az előítéletekkel eddigi fejlődését, végül föltünteti azon jelentőséget, melylyel az bír Németország egyházi s hazai jövőjére nézve. Nagyon téved, ki a vallási dogmát csupa absurditásnak s ezzel kapcsolatban anachronismusnak tekinti a XlX-ik században, vagy tán egy képzeletdűs öreg ember kedvenc eszméjének, theol. önzésből keresztülvitt jezsuita iskolanézetnek, s a katholicismus szükségképi fejlődésének. E dogma kitűnő gyakorlati jelentőséggel biró tény, több százados szellemharcnak befejezése a romai kath. egyházon belül s a római elvnek győzelme a a katholikus fölött; s föltüntet egyúttal egy világtörténeti fordulópontot is, mely oly bizonyos, — ha a romanismus nem is volna tendentiája a .papai hatalomnak s az egyház szolgai engedelmességének, az mégis a legmélyebb befolyást gyakorolna a népekre s allamokra a 180 milliónyi közösségen belül. Vonzó, de fájdalmas történelmileg vizsgálódva követni a jobb keresztyén kath. léleknek tragikus harcát a szazadokon keresztül e közösségen belül. Az ellenreformatió, s vele tömeges kiirtása vagy elodázása a reformelveknek az egyházban tudvalevőleg a pápaság s jezsuitái rend szövetségével jött létre: s azon tendentiák, az egyházon korlátlanul uralkodni, a világot az engedelmesség szerepére utasitan;

, a vallást lelkiismeretlen szolgai engedelmesség rendszerévé sülyezteni, azt eszköznek felhasználni a szellem lebilincselésére, karöltve járnak egymással. Ezzel szem-