Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)
1883-05-13 / 19. szám
megállapítását a superintendentíákra és egyházmegyékre, mint kormányzó közegekre bizza. Hasonló történt a közalapra nézve is. A törvény megállapítja az adózás kulcsát, megmondja, hogy mi a begyülendő alap rendeltetése, s kitűzi ehhezképest feladatait; de a kivitel részleteire nézve, akár a járulékok behajtási módját, akár az elosztást illetőleg épenséggel nem rendelkezik, hanem ezek meghatározására a közigazgatási központi hatóságot, a konventet látja legalkalmasabbnak, csak annyit kötvén ki, hogy a mennyiben az alap kezelésére okvetlen állandó végrehajtóbizottság válik szükségessé, annak alakítását ugy ejtse meg a konvent, hogy abban mindenik egyházkerület egy-egy tagja által legyen képviselve. Utána veti aztán, hogy ^ezen végrehajtó bizottság hatásköre kiterjed a közalap kezelésére, a konvent által hozott határozatok alapján azok végrehajtására," (tehát nem a zsinati törvényben foglalt határozatok, hanem a konventi határozatok alapján történik a végrehajtás,) „és általában az összes kezelés ellenőrzésére, pénztárak és számadások megvizsgálására, a számadásra kötelezettek felmentésére s általában mindannak megtételére, mi ezen alap felvirágozását és rendes kezelését előmozdítani képes.1 ' Minek kellett mindezeket most elmondanom ? Azért, mert a szóbahozott kérdés csak ugy bontakozhatik ki a kétértelműség homályából, ha zsinati tárgyalásaink azon általános jellemét vesszük tekintetbe, miszerint ovakodtunk minden oly részletkérdések feszegetésétől, melyek a fődolgok keresztülvitelét veszélyeztethették volna. Ha akkor, mikor a közalapról szóló törvényjavaslat előterjesztetett, belemegyünk a most fennforgó kérdés tárgyalásába, biztosra vehetjük, hogy ha máskép nem lehet, a mostani kisebbségi véleményt is elfogadjuk, csakhogy a törvény meglegyen, a mint hogy elfogadtuk az erdélyi speciálitásokat is csak azért, hogy az 5 superintendentia egyesülése létrejöhessen. De ez, hála istennek, nem történt. Mert mikor a részletes tárgyalás befejezte után Körmendy barátom azon indítvány nyal lépett föl, »hogy a befolyó összegek x /4 -e maradjon az egyházmegyéknél, Y4 -e az egyházkerületeknél, s csak a maradék 2 /4 adassék a központi pénztárba," gr. Lónyay a napirendre hivatkozva, nem találta helyén az indítvány tárgyalását, én pedig korábbi megállapodásra utaltam, mely szerint az életbeléptetésre vonatkozó módozatokról való gondoskodás a konventre relegáltatott. Ha —a mint állíttatik — a Körmendy indítványozta módozat a törvényjavaslatnak már akkor elfogadva volt határozatival ellentétben állana: akkor oly parlamenti szónok, minő Lónyay Menyhért, nem beszél vala napirendről, és nem mondja azt, hogy nem mehetünk bele az indítvány tárgyalásába, hanem visszautasítja simpliciter, mint a hozott határozatokkal ellenkező dolgot. Engem pedig, ki a kérdés konvent elibe történt relegáltatását hangoztattam, rendre kellett volna utasítani. Mind ez nem történt. E szerint az, hogy a közalap jótéteményiben való részesítés merőben központilag vagy részben legalább, az egyes superintendentiák és egyházmegyék, mint végrehajtó közegek közbejöttével történjék-e? oly nyilt kérdés, mely felett határozni a konventnek volt fenntartva. Most már, ha a konventi tagok egy része, tekintve az intézmény egyetemes feladatát, üdvösebbnek találja, hogy a kezelés merőben központi legyen; ám, mutassák ki e kezelésmód előnyeit, s az ellenkező mód mellett felhozott méltányossági és célszerűségi érvek tarthatatlanságát, s ha többséget nyernek, emeljék nézetüket konventi határozat által statutum erejűvé ; de ne akarják bevágni a szabad discussio útját azzal a ráfogással, hogy a zsinat e kérdésben már döntött, és hogy a többségi vélemény törvénybe ütköző. Részünkről, mi ugy vagyunk e kérdéssel, hogy bármily érveket halmozzanak össze a rideg központosítás védelmére, el nem hitethetik velünk, hogy a magyar protestáns egyházi élet terén sikere lehessen oly intézménynek, mely a híveket állandó önmegadóztatásra kötelezi a nélkül, hogy azok helyhatóságaik utján az adományok hováforditására némi befolyást gyakorolhatnának. S itt két momentum jő tekintetbe, melyek figyelembe nem vétele ugy a domestikai intézmény létét, mint általában egyházunk jövendőjét zivatarral fenyegeti. Egy az, hogy a mint egy korán elhunyt jelesünk (Irinyi József) mondá: „Az egyházi tagok zsebébe, az egyházi tagok lelkén át vezet a legbiztosabb út." E szerint, mikor a hívek zsebei veendők igénybe, ennek oly módon kell történnie, mely lelkükkel összeforrott, és semmiesetre nem oly eljárási módozattal, mely önrendelkezési jogukat kizárni látszatván, elidegenedésüket, elhülésüket vonná maga után. A másik momentumot legtalálóbban hiszem kifejezhetni azon latin szólammal, hogy „Non fit hoc verbis.* Nem azok fogják a közalapot tényleg megteremteni, kik a zöld asztal mellett a legszebb dictiókat tartják s a jegyzőkönyvi paragrafusokat szaporitják, gyűlés után pedig elvetik gondját annak, mi mellett vagy ellen annyi hévvel szónokoltak; mondom : nem azok fogják a közalapot tényleg megteremteni, hanem azon szerény férfiak, kikre ama paragrafusok életbeléptetése, a kivitel nagy és fáradságos munkája néz: az esperesek.
