Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-04-22 / 16. szám

tizedekben élvezett jogokat, talán anyagi terheket is rak reá; de miért? hogy iskolái minél kitiinőbbek, lehetőleg a kor tudományos műveltségének színvonalán állók legyenek; alapitványainkat nemcsak érintetlenül hagyja s a segélygyüjtést megengedi, de még az állam kincstárából is gyámolitást igér. Hajdan, ha már az iskolától teljesen nem foszthatták meg egyházunkat, legalább igyekeztek azokban a szellemi erőt gyengíteni. Őrködtek, hogy a leendő tanárok, az egyház és iskolák más leendő oszlopemberei a tudományok forrásaitól minél inkább elzárassanak, külföldre ne mehessenek, onnan könyvet ne hozzanak s ne hozhassanak s bent a hazában ne nyomattathassanak. Most éppen megfordítva, kötelességévé tétetik minden iskolafenntartó testületnek, hogy tanárainak minél alaposabb kiképeztetéséről gondoskodjék, ha tetszik bel- ha tetszik külföldön, ha tetszik felekezeti, ha tetszik állami költségen felállított főiskolákban, képezdékben. És ezt nem csak elrendeli a törvény, de intézkedik arról is, hogy ez ne csupán irott malaszt legyen, hanem, hogy ennek teljesítése felől az állam meg is győződhessék, és pedig különbség nélkül mindegyik felekezet részéről. Tankönyveinket ki vizsgálja, avagy ki korlátoz abban bennünket, hogy azokban és azok által az ifjúságban hamisítatlan protestáns szellemet, a józan szabad eszméket be ne szivárogtassuk ? A szél szabadon fiihat. De még sem ! Hiszen az új törvény is jogot ad a kormánynak, hogy a felekezeti iskolák tankönyveibe is belenézhessen, s e mellett a magyar nyelv, magyar történelem tanitása iránt is vannak a törvénycikkben bizonyos rendelkezések. Pedig hajdanában is a miatt, a magyar történenelem tanitása miatt sok baja volt a protestáns iskoláknak magyarország kormányával. Hiszen most élők között is sokan vagyunk, kik hazánk történelmét csak kéziratból, mintegy lopva tanultuk, s tanárainknak ügyelni kellett, hogy idegen fülek nem hallják-e előadásaikat. A komolyabb gondolkozású s kissé mélyebb érzésű magyar embernek nagyon sok fájhatott, ha a történelem tanítására gondolt. Ismerni azokat a nemes hős alakjait a múltnak, kik e szegény hazát oly forrón szerették, kik ezen elhagyatott nemzetért vért és életet oly bőven áldoztak, és ezt az unokáknak, az újabb és újabb nemzedéknek el sem mondhatni, kinos egy érzés lehetett. De még kínosabb, mikor azt hazánk legtöbb iskoláiban elmondatni hallották, mikor a magyar történelem címe alatt megtanították a magyar fiatalságot azok megútálására, a kiket kegyelettel tisztelnie, azok átkozásra, a kiket áldania kellett volna. Hát az új törvény nem elveníti fel ezen sajgó sebeket? Azt hiszem expiálása lesz a mult bűneinek; kipótolása — legalább némileg a mult mulasztásainak. Mint protestáns emberre talán kissé kellemetlenül hat reám, midőn a felekezetem által fenntartott iskolába a kormány képviselőjét belépni látom s egyházi hatóságaink intézkedését általa ellenőriztetni tapasztalom. De mint magyar ember vigasztalódva, s egyházam jogainak csorbításáért gazdagon kárpótolva érzendem magam azon tudat által, hogy ugyanezen képviselője a kormánynak bemegy a nem magyar nyelvű középiskolákba is, és ott számon kérendi, hogy azon ifjúságnak, melyet apját, nagyapját még a magyar nemzet iránti gyűlöletben növeltek fel, melynek őseit megismertették az egész világ történelmével, csak azon egy nemzetével nem, mely az ő számukra is azt a hazát szerezte, mely ebben a szabadságot s műveltséget egy ezer éven át védelmezte, — tanitják-e a magyar nyelvet, történelmet, irodalmat, s hogy magyar nemzeties szellemben tanitják-e. Sőt ugyan ez a képviselője a kormánynak bemegy a vallásfelekezetek iskoláiba is, és ott felügyel, hogy azokban a vallás és felekezetiesség örve alatt nem hintegetnek-e a fiatalság keblébe oly magvakat, melyek később a testvérek közötti meghasonlásnak, az egy haza de külömböző vallásfelekezetű polgárai közötti gyűlölség gyümölcseit termenék. Már csak a tárgyalása alkalmával is ezen törvénycikknek oly jól esett hallanunk, mikor nem csak világi katholikusok, de az egyházi férfiak is tiltakoztak az ellen, hogy őket a haza polgárai közül bárki is, bármely vallásfelekezethez tartozó egyén is a hazafiságban felülmúlná, mikor kathol. papok fejtegették, bizonyítgatták az egész ország képviselői előtt, hogy a kathol. egyház s az alkotmányos intézmények egymás mellett igen szépen megférnek, s hogy ők készek még egyházuk jogaiból is némileg áldozatot hozni, csak hogy a magyar állam érdekeinek szolgálatot tegyenek, hogy a magyar államot s e hazában a magyar nemzetiséget erősítsék. Mi ugyan tudjuk, hogy az 1848-at megelőző multat tekintve, mit jelent a kathol. papság nagy részének mostanában sokat emlegetett nagy hazafisága, tudjuk, hogy a magyar nyelv s magyar nemzeties szellem miként ápoltatott a kathol. klérus körében, hogy a modern alkotmányos s reformtörekvésekkel szemben minő állást foglalt el még csak e század negyedik évtizedében is a főpapság, még inkább tudjuk, hogy a magyar nemzetiség s alkotmány leghívebb őreinek s híveinek, a protestánsoknak megtörésére miket tett, sokszor csupa önzésből a katholicus főpapság s miként támogatta a nemzets alkotmányellenes politikáját az ő érdekeiket is legyezgető kormánynak: de hát borítsunk tá-