Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-04-01 / 13. szám

tési §-nak egyházi életünkben nem ez az értelme akar lenni, mert ez eddig is megvolt nálunk, ellene sem szavunk, sem aggodalmunk nem is volna semmi. És hogy nem ez az értelme van, mutatja a 188. §: »Az egyházak osztályozása s a lelkészek minősítése iránti eljárást az egyh. kerületek állapítják meg az egyh. megyék meghall gatásával. * Hogy ezt másképen lehetne-e magyarázni ? melynek jogát a zsinat szinte magának tartja fenn, (9. §.) ugyanezt a 188. §. teljesen kizárja! És igy a minősítés alatt azt kell értenünk, hogy a lelkészek hivatalos pályájuk kezdetétől fogva minő buzgalommal, minő lelkészi készséggel, minő prudentiával végzik hivatalos kötelmeiket, és e működésüknek minő eredménye mutatható fel az életben ?! Erre vonatkozik már az általam feltett ezen kérdés is, hogy evang. reform. egyházunkban ez az ily értelmű minősítési törvény jogosult-e, szükséges-e, hasznos-e ? s lelkem egész őszinteségével felelem rá, hogy nem, söt határozottan állítani merem s utalok a mindenfelől feltámadt aggódalmakra, hogy szükségtelen is, veszélyes is, káros is ! Mikor az iskolából kijövünk, hozunk magunkkal különböző bizonyítványokat, egyik kitűnő, másik vegyes, harmadik elegendő osztályzattal stb., leteszik a képesítési vizsgát csaknem hasonló módon, és mikor állomást nyerünk, a különböző osztályzatoknak nyoma, iránya alig látszik meg az életben, az elegendő osztályúból kitűnő praktikus ember, oly kifogástalan lelkész lesz, hogy ellene még az irigység sem támaszthat ellenvetéseket. Mit keres hát itt ez a későbbi minősités és mi kritériumokat állit fel, melyek alapján a lelkészek 4 osztály szerint elkülönítethessenek ? ! Az váratik talán, hogy valami nagyszerű, valami rendkívüli dolgokat mutathassunk fel, p. o. állíttassunk árvaházakat, kisdedovodákat, építtessünk templomokat, tornyokat, iskolákat, szervezzünk takarékpénz- és magtárakat, népbankokat, olvasó, mértékletességi síb. egyleteket, és a mely gyülekezet lelkésze ilyeneket nem mutathat fel : marsch a 4-ik osztályba. Pedig bátor vagyok kockáztatni a kérdést ? hányadik nagy és gazdag egyházakban találtatnak fel ezek, vagy ezek közül csak néhány is, felmu tattatva ugy, mint a lelkész egyedüli buzgalmának eredménye ?! Hát abban a 200, 300, 400 lélekből és többnyire földmivelőkből álló kis egyházban, hol a tehetősebb gazda 40—50 frtnyi egyházi adót fizet évenként egyházi szükségeinek fedezésére s minden perce a létért való küzdelem, ki gondolhatna már az ilyenekre ? Bizony ha a lelkész ezekben, — dacára annak, hogy maga is nyomorral küzd, — a vallás-erkölcsi élet ápolása, s Krisztus evangelioma hirdetésében igaz hűséggel eljár, ha nem látja is a világ hívsége szembetűnő eredményét, nem méltó arra, hogy a 4-ik osztályba soroztassék ! Es én nem is képzelhetek oly esperest, ki kezét szivére téve, teljes megnyugvással 4 osztály alá sorozhatná lelkésztársait, kik között ő maga is csak privnus infer pares. Mert ha valaki nagyobb tehetséget nyert Istentől, gazdagabb egyházat, szélesebb működési kört a szerencsétől ; csak kötelezettséget kapott erejét, tehetségét, befolyását nagyobb mértékben értékesíteni. »A kinek többet adtak, attól többről, a kinek kevesebbet adtak, attól kevesebbről vesznek számot4

, de jogot nem nyert arra, hogy fiatalabb vagy szegényebb egyházban küzdő lelkésztársa homlokára rá süsse a minősités 3-ik vagy 4-ik osztály szégyenbélyegét. Azért a minősítési törvény, mint evang. prot. egyházunk szellemével, hitelveivel homlokegyenest ellenkező, szükségtelen. Nem csak szükségtelen, de veszélyes is, káros is 1 Lassanként eltünedeznek soraiból a régi vaskalapos rendszer emberei, kikkel érintkezni csak messziről lehetett és kellett. Ma már közöttünk mint a haladó kor, az igazi szabadelvűség emberei, mint evang. prot. lelkészek közt nincs semmi válaszfal, mint testvérek szeretettel öleljük egymást, intjük, tanítjuk, utasítjuk a fiatalabbakat, nem nézzük le a szegényebb egyházak lelkészeit, s igy vállvetve biztos lépésekkel haladhatunk előre anyaszentegyházunk jóléte megalapítása, virágzásra emelésében. De ha életbe léptetik, megvalósítják a minősítési törvényt és osztályozzák a lelkészeket; hiába legyezzük akármiféle lepellel, hiába akarjuk eltakarni a szeretet fehér palástjával, kilógg alóla a féltékenység, a gyűlölet, az irigység lólába, a fejledező testvéri nemes viszonyt megzavarja, s közibénk veti az egyenetlenség, a viszály üszkét egyházunk veszélyére, kárára. Pedig ez nem volt érdeke egyházunknak soha, nem érdeke ma, midőn törhetlen hűséggel ott vagyunk mindnyájan az őrállomáson tanácsolva, intve, féltve és védve egyházunkat egyfelől a corruptió aljas üzelmei, másfelől a r. kath. reactio túlkapásai ellen. Ne keressük hát, kinek agyában támadt a minősités gondolata, miként nyert többséget a zsinaton, s igy emelkedett törvénynyé. Ne feszegessük tovább, ne próbálgassuk, miképen lehetne sérelem nélkül hozzá nyúlni, veszély nélkül megvalósítani, hisz látjuk, hogy minél többen szólunk hozzá; annál jobban kitűnik tarthatatlansága, káros volta, romboló ereje. Mondjuk ki rá őszintén s határozottan: maradjon az örökre megírva ott a papiroson, több hasznot teszünk vele, mint ha megvalósítják, mert megőrizzük egyházunk nyugalmát, békéjét. Az egyházakat jövedelmeik szerint osztályozván az idővel megüresülteket e nélkül is betöltheti az egyházi kormány mint eddig ugy ezután is bölcs tapintatossággal, kellő prudentiaval a nélkül, hogy a minősítéssel lelkésztársainknak keserűséget okozna, különben minden prófétai lélek nélkül elmondhatjuk, hogy egyházunkat rövid idő alatt fenekestől felforgatja. Kovács János, dadi ev. reform, lelkész,