Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-01-07 / 1. szám

halandónak ? ! Munkabírónak lenni, úgyszólván, az utolsó pillanatig s akkor léleknyugalommal térni meg ahoz, ki ez életet adta volt, hogy beszámoljon a reá bízottakkal — ez a szép élet igazi ideálja! Százszor boldog, a ki igy élhetett s így halhatott ! Az emiitett tudós theologiai munkákon kívül egyházi beszédei 12 kötetben jelentek meg, melyek 40 éves papi működésének termékei. Közöttök a külön is megjelent *Pathmosi hangok« („Stemmen van Pathmos*) a legremekebbek, igazi mintái a keresztyén vallásos beszédeknek, az apocalypsis liét gyülekezetéhez irott levelek felett tartatva egy prologgal s egy epiloggal. Ezekben tündöklik az a nagy egyházi szónok, kiről azt mondották, hogy „neve elhomályosít Németalföldön minden más nevet.* És ez az ember a gondviselés különös kegyelméből mily sajátságosan hívatott el és lett ilyen nagygyá. Rotterdamban 1817 április i-én született mint egy egyszerű, szegény ácsmester gyermeke ; ki azonban eleven esze, nagy emlékező tehetsége által már korán kitűnt pajtásai közül. Mikor már valamire használható is volt, atyja műhelyében dolgozgatott mint inas. Az akkori rotterdami lelkészt több ízben infestálta predikátiója közben egy örökké nyughatatlan, eleven gyerek, ki nemcsak maga nem figyel, hanem folytonosan bántja, zavarja társait is. A kis ácsinas volt. Anyja az illető lelkésznek mosónéja. Ót vonja kérdőre a tiszteletes gyermeke feltűnő pajkos magaviseletéért. Az anya a fiú mentségére azt hozza fel,hogy hiszen az azért figyel s el tudná szórói-szóra mondani, a mit ő prédikált. A lelkész előbb csak üres mentségnek tartva az anya szavait, majd meghagyja neki, hogy fiát vigye el hozzá. A fiú elmegy s a beszélgetés folyaman kitűnik, hogy az anya igazat mondott. A nemesszivű lelkész természetesen ilyen tehetséget nerri engedhetett a gyalu és szekerce mellett elveszni, előbb ő maga taníttatja, majd egy kegyes özvegy nőben pártfogót szerez a fiúnak, ki őt egészen ki is taníttatta. Az akadémiai tanfolyamra a rotterdami Erasmusról nevezett iskolában készült elő. Theologiai tanulmányait az utrechti egyetemen végezte, hol a theologiai doctor címet nyerte, társait már ekkor is felülmúlta rendkívüli emlékező tehetségével, mélyen vallásos kedélyével, olvasottságával s kiváló szónoki erejével. 1841-ben végezve a theologiai tanfolyamot Emmes-binnendijksi lelkészszé választatott s ő maga mondja 40 éves lelkészi működésére, melynek resultátumát textusa e néhány szavában foglalja össze : „az ő teljességébői vettünk mindnyájan kegyelmet is kegyelemért* (Játi: 1 : 16.), — „ez előtt negyven évvel lett egy fiatal lelkész beiktatva egy kicsiny község barátságos templomában, hogy szolgálja ott az evangéliumot. Künn metsző hideg volt, de annál csodásabb melegség szivében és valami szent ünnepi érzés hatotta át, mikor fellépett a szószékbe. A hívek serege 89. Zsolt, első versét zengte: „Az urnák irgalmát örökké éneklem*. A zsolarnak eme hangjai újra meg újra visszhangzottak lel kemben azóta, hogy e pályán az első lépést megtettem. Ne csodálkozzatok hát, ha ma negyven év multán, a nedvesedő szem újra e zsoltár szavait olvassa és a megtört hang újra ezt énekli, mert elmondhatom, hogy „a te Urad Istened megáldott téged a te kezednek minden munkájában és jól tudja, hogy e nagy pusztán jársz immár negyven esztendőktől fogva, a te Urad Istened volt te veled és semmi nélkül nem szűkölködtél*. (Deut. 2: 7)1

Es ugyanaz a „csodálatos melegség* van még 40 év múlva is a „korán aggá lett« szónok szivében 1 A kicsiny község barátságos templomából rövid időn az alkmari nagyobb gyülekezetbe viszik, majd 1844-ben, mikor már hire átrepülte az egész Hollandiát, a rotterdami főtemplom lelkésze lesz, hol egész 1862-ig működött, a mikor az utrechti egyetem hívta meg a dogmatika és a praktika theologia tanárául. E tantárgyakat tanította egészen 1874-ig. Ekkor az egyetem állami tanintézetté lett és e két tárgyat az „egyházi* tanárok kezébe adták át; azóta az uj testamentomi isagogikát, a vallasbölcsészetet és a dogmatörténelmet adta elő. Hogy így legfőbb tantárgyaitól meg lett fosztva, ez nagyon megkeserítette utolsó éveit és a nagy dogmatikus és a kitűnő praktikus pap el nem fojthatva kedvenc tárgyai iránt való szeretetét, a vallásbölcsészet keretében közölte .szép gondolatait. Bantotta az is, hogy nézeteit sokan megtámadták, sokszor egészen kicsinylőleg szólottak róla, mióta a theologiabau az a Schleiermacher-féle érzelmi irány, melynek ő híve volt, kezdett megszűnni s helyét a tudományban részint az erősen rationalis kritikai, — részint pedig a modern ethikai irány foglalta el. Aggasztották az egyházi, tarsadalmi s politikai jelenségek is. Eéltette egyházát a theologiai pártok küzdelmétől, mely néhány év óta dúl annak békéjén, harcolva a létjogosultságért a legszigorúbb kálvini orlhodoxiától a legtúlzóbb modernismusig. Fájt ezt annak az embernek látni, kinek minden működésében az az elv nyert megtestesülést: „Szeressétek az igazságot s a békét, de mellette ne feledjétek a szeretetet*. Ez volt az ő jelszava. Egyszer beszélgetve vele épen a theologiai pártküzdelmekről, melyek a tusa hevében épen magától a gyakorlati vallásos élettől vonják el a melegséget, azt mondotta, hogy »ő a maga részéről legelső sorban keresztyén, azután protestáns, ki tiltakozik mindaz ellen, mi a lelkiismereti szabadságot korlátozza és csak végül kálvinista. * És hogy valóban ilyen volt, mutatja az a nyilatkozat, mit róla sírjánál Doedes tett, ki 47 éven keresztül volt előbb lelkész-, majd tanártársa, hogy „nem követett soha mást, csak a Jézus Krisztust.1 A theologiai tudományban az apologia, a gyakorlati egyházi életben az alliance voltak eszményei és mint lelkész csak a Jézus Krisztust hirdette, »még pedig a megfeszítettet. Csodálatos ihlettséggel s erővel tudott behatolni a szent könyv igazságaiba és igazi prófétai lélekkel magyarázta azokat. Ha beszédeit csak olvassuk is, valami megfoghatatlan melegség tölti el keblünket, mintegy átszellemülünk, egy-egy pillanatra közel érezzük