Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-12-17 / 51. szám

zett gyermek hitének erősítésére. És ha nézzük e két nevelés eredményét ? ! Ott telt templomokat találunk, érdeklődést az egyház ügyei iránt, forrongást, mozgást a theologiában, virágzást minden téren, és itt? az eredmény üres templomok, megszámlálhatlan öngyilkosság, pessimismus és materialismus, feldúlt családi élet, melynek nincs meg a valláson felépült erős talpköve, a tiszta erkölcs. Az állam, mint a legközelebbi mult mutatta, már egészen kiveszi kezünkből iskoláinkat innen-onnan s felállítja mindenütt nálunk is a maga felekezetnélküli iskoláit s ha ily körülmények között a vallástanitásról maga a prot. egyház nem gondoskodik úgy, hogy az többet építsen, mint mennyit ront a gyermekeken e tekintetben az a felekezetnélküli közönyös iskola : akkor a régi vallásosabb nemzedék kihalásával majd igazi tengődés leend csak egyházi életünk. A zsinat csak a confirmatiói oktatást teszi a lelkészre nézve kötelezővé, — miért nem az egész vallás-tanitás vezetését ? 1 hisz ő csak sokkal hivatottabb erre, mint a tanitó ! De nemcsak az egyházi férfiak ütköztek meg a törvényjavaslat fennt emiitett kifejezésében, hanem az alsóhazban is tiltakoztak a javaslat eme pontja e'len nagyon sokan s magyarázatot kértek a kormánytól, hogy mit ért a tisztelet alatt ? Vájjon azt-e, hogy a tanításnál nem szaoad oly hittételeket érinteni, melyekre nézve a különböző egyházak egymástól eltérnek, vagy pedig azt, hogy a minden confessionalismuson felül álló eszményi keresztyénség csak mint életelv tanítandó ? Mert egyik sem vihető ki; az allami iskolában hát nem is volna tanítható oly tárgy, melynek tanításánál egyik, avagy másik felekezet tanai érintetnek, vagy a melynél egyik vagy másik felekezet szereplését kellene bírálni. Kenessey Béla. A protestantismus harca a romanismus ellen a ?> porosz tartom dny egyházi evangyéliomi egyesület« berlini közgyűlésén. (Vége.) Az evangy. hitnek a mi időnkben nem egy, de két halálos ellenséggel kell megküzdenie; a szellem harcát keli vívnia a riaturalismussal, de nem a romanismussal való szövetségben, hanem hatarozottan ellene is. Hogy győztesek lehessünk, szükséges belemélyednünk hitvallásunk positiv alapjába, nem lehet távoznunk az emberiség legmélyebb életkérdéseinek örök megoldásától, a mint azok a Krisztusban való Isten szabad kegyelmének evangyéliomában le vannak téve. Szükséges továbbá ragaszkodnunk a reformalió szabad eszméihez. Meg fogjuk ismerni az igazságot, s az bennünket szabadokká teszem Ha a hit a szellem lebilincselésére, a lelkiismeret megkötöttségére kényszeriténe, ugy jobb, ha azonnal a római táborba megyünk át. Szükséges végül, hogy mi, a reformátió gyermekei, értsük meg egymást, a helyett, hogy halálos ellenségünkkel Rómával ily megértést megkísértenénk. Nagyszerű példát hagyott nekünk Pál apostol, ki anathemát kiált azokra, kik az evangyéliomot a törvény, a szolgaság uj rendszerévé változtatják árt, míg az evangy. szabadság gyermekeinek türelmet ajánl még azokkal is, kik gyengék, csak egy alapjuk legyen, s ez a Kristus. Viribus unitis fogadjuk a harcot a romanismus ellen s pedig az igazság s jogosság fegyverével fölpáncélozva, mely harcnak akkor leend áldásos vége, ha Róma az evangy.-nak enged, s ebben fekszik kérdésünknek: „mivel tartozik az evangy. keresztyén Rómával szemben egyházának", valódi lényege. De hazánk iránt is van tartozásunk. Tudvalevőleg mindkét egyház a felsőségről eltérőleg tanit. Az evangy. hitvallás tanítja, hogy a felsőség épúgy, mint a házasság s család egy az egyháztól független isteni intézmény. A római tanítja, hogy Krisztus Péter apostolnak a szellemi s világi hatalom két kardját átadta, hogy ennélfogva a császár s általában a felsőség hatalmat húbérbe veszi a papától, melyet igy csakis az egyház szolgálatában használhat. Mig t. i. ami felfogásunk szerint az allam az egyház mellett s vele szövetségben létezik mint önnálló hordozója Istenországa fogalmának s az egyház csak a hitközösség az állam mint jogiközösség mellett, addig a róm. egyház azonosítja magát az Istenországával, mely hivatva volna a világot is kormányozni, s az államban csak világi karhatalmát, uralkodni vágyó akaratának „executorát" látja. Ebből következik, hogy a modern államot mi protestánsok nemcsak a jog, hanem a nemzeti culturélet hordozójának is tartjuk, a róm. egyház ellenben elvileg ellensége a jogállamnak, mint mely a reformátió szülötte, s pedig nemcsak azért, mivel ellenei megfékezésére a hóhéri tisztet megtagadva a lelkiismereti s istenitiszteleti szabadságot védi, hanem és főleg azért, mivel az iskolát, a népmívelődést kezébe vette, s ez altal, mint a róm. egyház véli, „usurpatoricus4

módon hatáskörébe vágott. Hogyan gondolható ily viszonyok közt, hogy a nemzeti culturfeladatokat Róma követőivel közösen megoldhassuk ; ez B. szemei előtt titokteljes dolog. Saját evangy. egyházi életünk követeli, hogy egyházunkat s a modern államot a reformátió ikertestvérének tartsuk, mig a róm. egyház a modern államban útjáról leiért, emancipált fiát latja, kit a subordinátió szerepére kell visszavezetni. Ki IX. Pius Syllabusát elolvassa, melyben a modern allam legnemesebb vívmányai, a lelkiismeret szabadsága, a cultus s a tudomány meg vannak támadva; ki az „Unam sánctam'* bulláját olvassa, ezen, VIII. Bonifáctól ex cathedra kibocsátott, tehát a vaticánum által csalhatatlan egyházi tannak proclamalt mánifestumát, melyszerint minden felsőség, mint teremtés a papának lelki üdve elvesztésének terhe alatt engedelmeskedni tartozik; s ki a Civitta catolica modern commentátorát hozzá tekintetbe veszi, melynek szövegezése értelmében a papa még az allami törvényeket is gyakorlaton kiviil helyezheti, — annak sajátságos prot. belátásra van szüksége azt be nem ismerni, hogy mi ez egyházzal sajat modern államunk