Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-12-10 / 50. szám

szerint: „Getrennt marschieren, vereint schlagen,* és pedig tán orosz pópákkal vagy jezsuita inquisitorokkal való szellemi rokonságban, azonban egy Lessing és Kant figyelembe vétele nélkül. De ez nem az evangy. álláspont. Luther is elismeri, hogy a pápaság magában foglalja az objectiv keresztyénséget s annak javait, de azért ő még nem szellemi rokona a pápának. Mert az igazságnak birtokában lenni, de azt jogtalanságban föntartani, a hazugság palástolásául fölhasználni, a tévedések hálójába szőni, nagyobb bűn, mint az igazság félre, ismerése. Bizonyára, Róma birta Luther idejében, objective véve, az egész keresztyénséget, s birja tényleg ma is. De a keresztyénség még senkinek sem használ, hacsak az, a mi objectiv, sajátunkká, ha a szívbeli hitnek dolgává lesz, mely a Krisztusban kijelentett isteni szeretetet megragadja. A római egyházban a szívbeli hit helyére a közvetítő papság lépett, melylyel a hivők lelkiismeretét megkötötte. A személyes viszony helyét a papsag gyámsága s emberi tételei iránti szolgai engedelmesség foglalja el, mely legfőbb tekintélyét az Isten helyettesében birja Rómában. Nem a legkézzelfoghatóbb elcsavarása-e az a keresztyénség valódi lényegének? Őseink éltükkel, vérükkel pecsételték meg a tiszta keresztyénséget. Mi hál' Istennek még türelmesebbek lettünk, mint ők, a zsidók és pogányok irányában is, s épen ezen türelem képez nagy válaszfalat a római s a prot. egyház között. Mi oly tudományosságot fejtettünk ki, mely objectivitásában a római egyház történelmi igazságosságát is elismeri, míg ő a prot. egyházat, a tulajdonképi egyházat, egész az alapokig igazságtalanul birálja. Egyházunk a szabadság légköreben mint a reformátió virága s gyümölcse, terebélyes fává nőtte ki magát; mint szellemi erő elárasztotta az egész keresztyénséget, de épen mint olyan választ az el bennünket a római Zwingburg-tól. Végül vallásos elveinknek bizonyos elméleti túlfeszitéseit is legyőztük, egyházi fejlődésünkben engedékenyebbek lettünk, az egyházi szokások egynémelyikét elhagytuk, de hitvallásunk s egész lényegének alapelvét, a hitnek öntevékenységét, a lelkiismeretnek felelősségét Isten előtt, az általános papságnak isteni jogcímét mindjobban és jobban fogtuk fel mint forrását minden erkölcsi, értelmi s társadalmi szabadságnak, melyre mint az Istennek képére teremtett lények hivatva vagyunk; s az igy jelzett értelemben még protestánsabbakká lettünk őseinknél. Ez áll a protestantismusról mint egészről a maga egész valójában. Róma halálos ellensége a reformátiónak, a „fides qua creditur® dogmajában könnyen cserélhető föl a hit a szolgai engedelmességgel, a hit által való megigazulás legbensőbb szabad szívbeli tette a rómaiak szerint az engedelmességben is hajtható végre. Ebben a római katholikus, mely a trienti zsinat óta javult ugyan, de nem tért meg, (gebessert, aber nicht bekehrt), sőt megkeményült, mert a reformátió egyetlenegy igazságanak sem engedett, mi több, az evangy. igazságot magatói elutasította, az élethalálharcot a reformátió ellen tuzzelvassal megkezdette s folytatta Ez szülte s nevelte a jezsuita rendet, e számitó fanatismust, a vallás érzékesitőit s mechanikusait, a cadaverengedelmességnek ez apostolait. E carrikaturával a pápaság mindinkább azonosította magát; napjainkban ez irány a vaticánumban tetőpontját érte el, s dogmává lett, mi a tridenti zsinat előtt még meg nem történhetett, t. i. „a traditió, az igazság, az egyház én vagyok.4

Ezen szegény, testbőllélekből való érzéki embernek igazsága a vaticánumban, örök igazsággá lőn ; ő midőn gondol, Isten gondol, ő Istennek harmadik inkarnátiója. Igen, a római egyház óriási lépéseket tett a reformátió óta, úgy hogy benne a katholikus jelleg mindinkább elenyészett, egyedül a római nőtte ki magát Az egyháznak csodálatra méltó egységét a protestantismussal szemben bizonyítja a csalhatatlanságnak dogmává proclamálása óta azon püspöki sereg, mely biztosítja Krisztus helytartóját a vatikánumban : „Mi hiszünk, mint te, gondolunk, mint te, tanítunk, mint te parancsolod, elátkozzuk azt, mit te átkozol el; s egy hajszálnyit sem engedünk abból, mi tetőled meg vagyon irva s rendelve.® Lehet-e még ott szó a biblia értelrrében való hitről, hol a szt. lélekbe vetett hit a pápaságba helyzett hitté változott, hol a hitből sacrifició del' intelletto vált a személyes lelkiismeret kárára, melynek szükségképen babonában kell végződnie ? Pogány babonaság lesz a nép gyakorlati vallása az iidvözitő mindinkább háttérbe szorul az egyházban a megtestesült védő patrónus mellett, kit imádnak a jezsuita invocatio érzéki pogányos módjára. Minden babonás dolog a trieri köpönyegtől kezdve újra felüti fejét, javított kiadása annak a lourdesi ámítás, a canonizalt sereg, s nem találkozott még pap vagy püspök, ki a szegény lelkek ily ámítása ellen egy nyilt szót emelt volna. Ebben áll Beyschlag szerint a modern, a legmodernebb katholicismus. A megismert igazság, mint vallasos kötelesség elleni közönyösség, mondja Hase, lényeges tulajdonsága ily egyháznak. A jelennek ily állapotán a reformátió egyházának is némi része van, amennyiben eredetének magaslatán nem tartotta fönn magát, sőt a tiszta s isteni tisztaságában a végtelenségig fejlődésképes evangyeliomot merev dogmatörvénynyé változtatta at, s igy azt kovász.ermészetétől, mely hivatva van az egész szellemi életet áthatni, megfosztotta. Mig azonban nálunk ezen „Entfernung, Entfremdung® az elvtől való eltérésből származik, addig a róm. egyhazban magában az elvben fekszik, annak lényege. Innen Eiancia-, Olasz-, s Spanyolhonban ama vigasz nélküli vagy-vagy-ja a bigotterianak és voltaireianismusnak, mely e nemes népek jelenjét oly ingadozóvá s jövőjét is oly kétségessé teszi. Harmadfél századig a trienti zsinat óta felhasznalta a róm. egyház a román tartományokban a kedvező viszonyokat, a világi karhatalom támogatását, s pedig oly mértékben, a milyenben esak kivanhatta. Ez akadálytalan vetésnek gyümölcse lett az atheismus s a revolutió. Egészen természetesen, mert ha valami alkalmas az