Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)
1882-11-05 / 45. szám
életbevágó kérdést a költészet csapongó terére átjátszani s azt a világ előtt képtelenül feltüntetni. Amiről egy tizenhéiesztendős, költeményeket szavaló ifjú világos fogalommal nem bir; a minek kifejezésére egy költői lélek szavakat nem talál : azt egy törvényhozói, vagy közigazgatási testületnek — amennyiben a gyakorlati élet azt követelné — paragraphusokba foglalni tudnia kell, arra kell, hogy képességgel birjon. Ezen meggyőződésből kiindulva, bátor vagyok a bányakerületi ág. hitv. ev. egyházak magyar nemzeti jellegének megóvása tárgyában egy pozitív irányú szerény indítványt ajánlani a mélt. és főt. kerület figyelmébe, mely egyházi irodalmunk egyik legtekintélyesebb lapjának valamelyik legutóbbi számában, mint vezércikk jelent meg.*) Ezen indítvány két első pontját ezennel magamévá téve s azt a mélt. és főt. elnökség asztalára letéve, esedezem, méltóztassék azt a szőnyegen levő tárgygyal kapcsolatban a közgyűlés egyik tárgyául kitűzni. Huszár Kálmán emlékünnepélye. Néhai Huszár Kálmán, volt bőnyi töldbirtokos 1861 ik évben elhalálozván, vagyona nagyrészét közcélokra hagyományozta. Nevezetesen a magyar tudományos akadémiára hagyott 10,000 forintot, a magyar nemzeti színház nyugdíj-alapjára 10,000 forintot, a pápai ref. főiskolára 20,000 forintot, a bőnyi reform, egyházra 10,000 forintot. A bőnyi ref. egyháznál különösen kikötötte, hogy alapítványából 6000 forintnak kamata arra fordittassék, hogy abból a bőnyi reíorm. elemi iskolában a gyermekek felekezeti különbség nélkül ingyen nyerjenek oktatást. A nagylelkű alapitó, ki végrendeletében a lehető egyszerű eltemettetést kívánta, már két évtized óta nyugszik a sírban. A kegyelet nem engedheté, hogy annak sírja, ki annyi jót tett, elhagyatottan és jeltelenül álljon. A bőnyi ref. egyház kezdeményezésére a magyar tudományos akadémia és a pápai ref. főiskola kijelenték, hogy az elhunytnak hamvait közös költségen építendő sírboltba kívánják helyezni és a fölé díszes síremléket állítani. A sírbolt és síremlék okt. hóban elkészülvén, annak felavatására okt. hó 24-ik napja tűzetett ki. A Bőnyön tartott emlékünnepélyen megjelentek: JPap Gábor püspök, László József a pápai ref. főiskola gondnoka, Kis Gábor a dunántúli ref. egyházkerület pénztárnoka, Antal Gábor, Vihár Kálmán, Németh Isván, Csehó' Gusztáv pápai ref. főiskolai tanárok, a pápai ref. főiskolai énekkar 24 tagja, Páli Lajos a tatai ref. egyházmegye esperese, Czihor József, ugyanazon egyházmegye főjegyzője, s a vidékről több ref. lelkész és földbirtokos. Megjelent továbbá és részt vett az ünnepélyen az egész bőnyi közbirtokosság felekezeti különbség nélkül. Az ünnepély a bőnyi ref. egyházban kezdődött, a *) Lásd lapunk f. évi 41-dik számában. hol a pápai ref. főiskolai énekkar által elénekelt gyászdal utan Szalai Pá' bőnyi ref. lelkész tartott alkalmi imát és alkalmi egyházi beszédet Jósué könyve 4. része 6. és 7. verse alapján. E beszédben kifejté a szónok, hogy kik állítanak maguknak, ha nem is örökké tartó, de tartós emléket: t. i. a nagy hazafiak, a tudósok, és a közügyek pártolói. A kifejtett nézeteket alkalmaza az elhunyt nagy alapitóra és egyszersmind vázolá röviden annak életrajzát. A beszéd közepén, valamint annak végén ismét a pápai ref. főiskolai énekkar énekelt egyegy gyászdalt. A templomi istenitisztelet után az egész ünneplő közönség kivonult a temetőbe Huszár Kálmán sírjához. Itt elsőben a síremlék a pápai ref. főiskolai tanári kar által küldött és több jó barát és ismerős által adott díszes koszorúkkal felékesittetett. Azután az énekkar zengett egy gyászdalt, melynek végeztével Antal Gábor pápai ref. főiskolai tanár lépett az emelvényre és tartott emelkedett szellemű emlékbeszédet, melyben szónoki hévvel kifejté, hogy a hála és kegyelet érzelmei vezették az ünneplőket a boldogult sírjához. Az emberiségnek legfontosabb ügye a tudomány és közművelődés ügye, ezt mutatja a történelem, s ezt mutatja a jelen. Szónok ezt példákkal világosítván, azon következtetést vonja le, hogy az emberiség legnagyobb jóltévői azok, kik ezen ügyeket ápolják és pártfogolják. Miután még kifejtette a szónok, hogy nálunk hazai és nemzetiségi szempontból ezen ügyek még sokkal fontosabbak, mivel csak tudománynyal és műveltséggel biztosithatjuk fajunk, szellemünk és nyelvünk uralmát e földön: igy végzé beszédét: »Két évtized mult el azóta, hogy az elhunytnak földi maradványai e helyen pihennek, és hogy az emiitett hazai közművelődési intézetek az ő alapítványának gyümölcsét élvezik : kellő távolban állunk tehát a boldogult halálától arra nézve, hogy tettének indokai és hatása felett helyes Ítéletet mondhassunk. Az igazságos Ítélet nem tagadhatja meg a dicső emlékű alapitótól a nemes szívet, fenkölt gondolkodást, lángoló hazaszeretetet s mély belátást, mely utolsó tettében nyilvánult. Az ő halála a nemzeti szellem újra felébredésének korszakába esett, midőn a nemzet lábbadozni kezdett azon tetszhalálból, mibe a szabadságharcban történt vérvesztés által okozott gyöngeség ejté. Ezen korban ő tiszta tudatával bírt annak, hogy a gyászos évtized alatt a szunnyadó nemzetben az életet a hazafias szellemű tanintézetek, a tudomány, irodalom és művészet férfiai tartották fenn és élesztették. Ő belátta azt, a minek világos tudatára, nemzetünk több jelese később jutott és pedig felekezeti különbség nélkül, hogy a magyar protestáns egyház autonomiája volt a magyar nemzeti szellemnek azon utolsó erődje, melybe magunkat a szorongattatás nehéz napjaiban megvontuk s a melyből azután a magyar alkotmányosság és nemzeti szabadság erős várát viszszafoglaltuk. E belátás indította a boldogultat arra, hogy a magyar tudományosság előmozdítása céljából a magyar