Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-10-29 / 44. szám

ennie. Az egylet gyűlésein mindenkinek tér nyittatik, íogy tehetségéről, ismereteiről, paedagogiai jártasságáról bizonyságot tegyen. A vénebb, tapasztaltabb tanitók várakozással néznek a fiatal erők e'é, hogy váljon mit tudnak, s csakhamar észreveszik, hogy a fiatal kollegák ismeretei egyoldalúak, s hogy még igen sokat kell íekik tanulni addig, mig a „tanitó4

nevet igazán kiérlemlik. A tanitóegyletek tudni fogják, milyen irányián kellene a tanitóképzőintézeti növendéket, a leendő :anitót vezetni, hogy belőle jó tanitó válhassék. A másik, ennél sokkal fontosabb és nagyobb horderejű indítvány az volt, hogy lépjenek fel a somlyóvidéki evang. tanitók testületileg egy egyházmegyei áltaános tanitóegylet alakításának eszméjével « Az indítvány másik része, t. i. az, hogy „vajha ezen általános egyházmegyei tanítóegylet egy egyházkerületi nagyobb, :agokban számosabb tanítóegyletnek képezhetné alapját 5s kiindulási pontját/ elhallgattatott. Ezen indítvány is többek sajnálkozására elbukott. Pedig mit tapasztalunk? Azt, hogy a kath. klérus mindent elkövet, hogyakafh. tanítókat minél nagyobb egyletekben csoportosítsa. Azok szervezkednek, azok öszpontositják az erőket, azok készülnek egyelőre nem is gyanítható harcra, és mi evang. tanitók, lelkészeinkkel együtt, ezt a készülődést tétlenül nézzük, s várjuk, hogy mi fog történni? Elérkezett az idő; lépjünk ki a síkra; teremtsünk egy » dunántúli egyházkerületi általános evang. tanitó-egyletet.« Mi, kik az indítványt elsőben tettük, továbbra is fenntartjuk azt, és kérve kérjük a dunántúli ev. lelkész es tanitó urakat, nemkülönben a tanitóegyleteket is, tegyek ez eszmét magukévá és egyesüljenek. A gyűlés elnöki bezáró beszéddel véget ért. A lakoma a tanitólakban volt, hol sikerült felköszöntoket mondtak : Szalay Sándor, Kiss Lajos, Egyed Dávid, László János, Horváth Sándor, Szilvágyi Károly Nagy Lajos, Kovácsics Gyula stb Lakoma után a tanitók in corpore, elnökük vezetese alatt az üveghutát nézték meg. kegyen Isten áldása jövőben is az egyleten és annak minden tagján ! Gy. S. TÁRCA. Arany János mint nagykőrösi tanár. Arany János emlékezete nemcsak mint nagy költőé, de mint tanáré is örökké élni fog közöttünk. Volt idő amidőn az ő nagy szellemének egy részét a reform átu sok oktatásügye vette igénybe. Eletének erről a szakáról érdekes visszaemlékezések jelentek meg közelébb egy volt tanártársának s egy volt nagytehetségű tanítványának tollából. Most, hogy a halhatatlan költő sírja íölött kesergünk, kegyeletes dolgot vélünk cselekedni, midőn ama visszaemlékezéseket az alábbiakban reprodukáljuk. Porzó (Ágai Adolf) a többi közt ezeket a jóízű, szellemes sorokat irja egykori nagyemlékű tanáráról: A templomtól keletnek, egy kissé partos helyen állt a főiskola — áll most is, és álljon még soká — vén kőrisfák árnyában. Ettől deszkakerítés által elválasztva szolgál ki sarokra egy amolyan nagyobbacska lakóház, tűzfallal s az utcára két zöld zsalugáteres ablakkal, a melyben barna cserepekben állott a sárga ibolya, a rezeda s a píros virágú muskátli, az alföldi lányságnak e kedves dísze. A tágas udvaron eperfa; tán ugyanaz, a melynek „feketén bólingat a lombja«. Én legalább ugy szerettem azt képzelni, mert ebben a házban élt az ő családjával Arany János, ki a nagykőrösi gymnasiumban a magyar irodalom történetét adta elő s a latin remek-irókat magyarázta. Sokat kükucsáltunk át a kerítésen, ha megláthatnánk a költőt, a mint a háza körül jár-kél. Mert a hogy az iskolában állt előttünk, végre is a tanárunk volt; ha merev nem is, de komoly, néha ünnepies. Kezdetben kissé vontatott volt a beszédje, de hogy bele melegedett: simább lett és gyorsabb. Kedvünket élesztette ő Dayka Gábor és Virágh iránt is, bátor „görög istenekkel népesítették be hazánk berkeit és pusztáit4

. A régiek sorából egyiknél sem mulatott oly hoszszan s oly szívesen, mint Csokonainál. Irásbeli^dolgozatainkat minden pénteken nyujtottuk be neki, a mikor is a mult hetieket adta vissza nekünk. Azt a sok gyerekkori hóbortot, rugaszkodó poézist, jókaizáló prózát, petőfieskedő vadóc verseket hűségesen végig olvasta, a kézirat széleire vörös tentával odajegyezte észrevételeit, a munka végére meg Ítéletét az egészről, mely rövid volt és — talán nem szükséges mondanom — találó. Néha komoly, néha meg tréfás. Ritkán mosolygott. Hanem egyszer mégis hangos nevetésre birtuk. Pedig ko molyak csak az ő leckéjén voltunk. A többi tanárnál tréfában telt le az óra fele. A víg jelenet igy eredt : Ballá Zoltán (a pótharaszti időjós fia, akkor a mi főkolomposunk s most Zádor néven színész a vidéken), Zoltán tehát egy délután értésünkre hozta, hogy holnap ki fogják adni rendeletbe, mely szerint nem szabad ezentúl pörge kalappal járnunk. A vaskalapos igazgatóság (a Wargha professoré) nem látja szívesen, hogy a tanulót semmi külső jel nem különbözteti meg a rüpők csizmadia vagy szűcs legénytől. A fiatalság cilindert hordjon ezentúl. Nekünk sem kellett ennél több. Megelőztük a ren deletet s fölforgattuk a várost köcsög kalapok végett. Jóra persze nem telt, s Kőrösön száz forintért sem lehetett volna akkor amolyan fényes, uj kürtőt szerezni. Csak a nagy tiszteletű superintendens ur, meg a Mészáros professor bácsi, s az öreg Majlesz zsidó hordott Kőrösön cilindert, azt is csak ünnepnap. Eljártunk minden házhoz kéregetni, akadna-é egy viselt köcsög kalap valahol ? Nagy jót tennének velünk, szegény fiukkal, akiknek már most, ugy mint Pesten, szintén meg van tiltvaa magyar kalap Megnyitották előttünk a padlást, a 90