Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-10-29 / 44. szám

melynek sarkában került egy-egy ilyen bolondos tökfedő, csakhogy azon már kivül bőven termett a gomba, beliil pedig megfiadzott vagy tiz macska-nemzedék. Akadt a jó asszonynénik éléskamrájában is, csakhogy előbb a tojást kellett kiszednünk belőle. Mert semmiféle edényben nem áll el a tojás olyan jól, mint a köcsög kalapban. Igy jutott mindegyikünk fejére egy szál cilinder. Volt közte olyan, akit belül zsindelyből hasogatott vékony lécekkel tamogattunk. Mert különben összelohadt, mint a szelelő harmonika. Igy szaladgáltunk végig az utcákon a város csodájára. Még az ismerős kutyák is megugattak. Ez volt a főpróba. Reggel aztán jött az előadás. A mienk t. i. és nem a professoré. Egymás tetejébe raktuk a köcsögöket a kathedra mellé. Ez a mi októberi oszlopunk Nagy-Kőrösön nem vetekedett ugyan magasságban a juliusi oszloppal Párisban, de azért számot tett a monumentumok soraban ; csakhogy egy kissé ingatag volt. Hangosan beszélni, de még köhinteni sem mettünk. Belép Arany János. Kissé rövidlátó lévén, valaki idegennek nézte azt a magasságot. Hogy közelebb érte, fölismerte. Olyan jóízű nevetésre fakadt, mint talán azóta sem. Persze, hogy mink sem maradtunk el s visszafojtott derültségünk dörgő kacagásban tört ki belőlünk, a mely akár megdönthette volna azt a híres juliusi oszlopot is ; mennyivel inkább ezt a mi tétova alkotmányunkat, a mely e pillanatban kongva-dobogva dőlt össze. E remeklő tüntetés után békén is hagyták a pörge kalapjainkat. A másik visszaemlékezés Szilagyi Sándor tollából eredt, ki Aranynak Nagy-Kőrösön Szász Károllyal, Jánosival, Mentovicscsal, Salamonnal, Losoncy Lászlóval és Tomory A nászt ázzál együtt tanártársa volt. Szilágyi az eltöltött körösi szép napokról igy ir : Sok víg napot, barátságos összejövetelt látott az a templom melletti kis ház, melyben Arany lakott, s melyre bizony, a terhes és fáradalmas munkák után, a költőnek szüksége volt. Midőn dalait irta, vagy azokat a páratlan szépségű balladákat, vagy megkezdett époszait folytatta, ugyszólva a pihenés órái voltak, mert Arany rendkivül lelkicsmeretes és buzgó tanár volt. A latin költőket magyarázta és a magyar irodalmat tanította, s mindkettő körül igen sokat foglalkozott tanítványaival. Sokat adott rá, hogy ezek ízlését fejlessze, nemesítse, s előadásainak rendkívüli sikere volt. A feladványokat gondosan javította ki; ahol egy kis tehetséget látott, azt buzdította, s tanítványai, midőn az érettségi vizsgát letették olyan aesthetikai és irodalmi képzettséggel léptek át az egyetembe, mely az itteni tanárokat is meglepte. Soha kötelességét hívebben ember nem teljesítette, mint ő, s a tanácskozásoknak higgadtságaval irányt adott. Jól emlékszem, midőn a kormány elrendelte, hogy mindent németül kell tanítani, az értekezlet elhatározta, hogy ez ügyben fel fog irni ; a jegyzőkönyveket rendesen deák nyelven szerkesztve terjesztettük fel. Ezen kivételes alkalommal, a felterjesztés megírására kértük fel, s ő pár nap múlva egész nagy operatummal állott elő, mely szó változtatás nélkül fogadtatott el és küldetett fel. A tankerületi főigazgató ildomos ember volt, a túlzott germanisálási törekvéseket maga sem osztá, s Arany felterjesztését oly nyomatékosan tudta eléterjeszteni, hogy a dolgot elaludni hagyták s Kőrösön a tannyelv továbbra is a magyar maradt. Csak egy tanárnak kellett a »Vaterlandskunclé«-t németül magyarázni, hetenkint egy órában, de vizsgát ebből senkinek sem kellett tenni. Arany János higgadtsaga sok más dolgot is kiegyenlített. Egy alkalommal az érettségi vizsgálaton, egy nagyon szorgalmas, de nehéz felfogású, félénk fiatal ember megijedt, s nem tudott felelni. Hiába biztattuk a szegény fiút, egy szót sem lehetett belőle kivájni. Midőn tanácskozásra került a sor, mi, kik a fiatal embernek tanárai voltunk, szerettük volna megmenteni, s mindnyáján érettnek nyilvánítottuk. A tanfelügyelő szavazata ellenkezőleg szólott ; ő kimondotta a »npndum maturus«-t. Mi megmaradtunk véleményünk mellett, s a főigazgató : »Igy hát külön bizottságot kell kérnem* -— szavakkal föloszlatá a gyűlést. Mint emiitettem, a főigazgató humánus, igazságos ember volt, kivel mi különben is igen jól voltunk s főkép Aranyt rendkivül tisztelte. Annál kellemetlenebbül érintett mindnyájunkat, annál inkább őt magát e súrlódás. Mi Aranynál egy kis értekezletre gyűltünk össze s abban állapodtunk meg, hogy ő szóljon mindnyájunk nevében a főigazgatónak. Ugy történt. Másnap Arany egy beszédet tartott, melyben kifejté a mi álláspontunkat. Meleg szavakkal hivatkozott szívélyes viszonyunkra a tanfelügyelőhöz s kérte, hogy találjuk módját a dolog kiegyenlítésének. Arany szavai nagy hatást tettek rá. Melegen kezet szorított vele. „Tudják önök®, mondá, „hogy én nagyrabecsülöm önöket. Nyugtassanak meg engem, hogy e fiu valóban érett, adják szavukat rá és én aláírom bizonyítványát.4 Ezzel az iigy el lett intézve. Délutánonként a tanórák végeztével sétát tettünk Arany vezetése mellett ; rendesen a körösi fás temetőbe mentünk ki s Aranynak víg kedélye, adomái igen sokszor felvillanyoztak. Arany igen jó elbeszélő volt; nem olyan híres adomázó, mint Deák, de a mit elbeszélt, ő is igen jól adta elő. A János és Juliánná napok családi ünnepek voltak. Akkor mindig hívatlanul mentünk el hozzá, akadt néha egy-egy pesti vendég is. Végre ezen körösi szép napoknak is vége lett. — Pótlásul BELFÖLD. Az érmelléki emlékirat tárgyalása. egközelebbi gyűléséről szóló tiszántúli ref. egyházkerület tudósításunkhoz. Az érmelléki egyházmegye, mint arról annak idején értesítettük olvasóinkat, a zsinati határozatok ellen