Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-10-29 / 44. szám

vedtek, és ezen rajzokhoz ma már, hála a jó Istennek, hozzátenni, Hogy mindez nem hiába történt. Mind a halálig való hűségnek megadatott a korona, és ma már szabadon hirdettetik az egész hazában az evangeliom, sőt ennek hatása már más téren is tapasztalható. Most még nappal van, munkálódjunk, ne hanyagoljuk el ez oldalról sem népünket. Korunk persze a vallási türelem hangoztatója, de ez a szó ne vezessen bennünket tévútra. Türelem és közöny épen nem egyjelentésű szavak. A velünk szemközt álló egyház is hirdeti és jelenleg gyakorolja is a türelmet, de azért, bár csendesen, sok mindenféle eszközzel éleszti híveinek alsóbb és felsőbb rétegeiben a speciális kathol. érzületet, a római egyházhoz való hű ragaszkodás érzetét. S nagyon helyesen ! De kövessük mi is a jó példát. Eleszszük egyrészről a honpolgárok közötti testvéri szeretetet, s üldözzük még árnyékát is az egykori vallási türelmetlenségnek s fanatismusnak; de másfelől véssük lelkébe hallgatóinknak, hogy nem mindegy az keresztyénnek, vagy evangeliomi reform, keresztyénnek lenni; hogy ez utóbbi névhez van az új kor váltsága, jövője kapcsolva ; hirdessük a protestáns névnek nagy jelentőségét, s oltsuk be mélyen híveink lelkébe a félvilág által kegyelettel emlegetett nagy reformátorok, a Lutherek, Zwinglik és Kálvinok iránti mély tisztelet érzetét. S nemcsak ezek iránt. Nekünk magyaroknak még más tisztünk is van, Ugy is mint nemzet s társadalom, ugy is mint egyház, megszoktuk magunkat a külföld ölébe vetni, az idegen embert, eszmét, intézményt feltétlenül bámulni, befogadni, a magunkét lenézni, mellőzni, nem ritkán gyűlölni. Nemzetünk a legújabb időkben már próbálgatja magát az idegen járszalagról leoldani, s erejének érzete benne fel-felébredvén, legalább a vágy, a saját szárnyaival való repülhetés iránt már mutatkozik. A mi protest. egyházunk még erősen a külföldhöz van pólyázva, még kell, hogy annak emlőin csüggjön; de azért az önerő ébresztésére is ideje volna már gondolnunk, s ebből a célból reá kell mutatnunk lehetőleg minden téren azokra az érdemekre is, melyek magyar férfiak érdemei. Az oroszlánrész a dicsőségből a reformáció ünnepén kétségkívül a külföld nagy reformátoraié; de azért a mi őseink: a mi Erdősink, Déváink, Tolna-Baranya kedves Stáraija, Debrecen Méliusa, a zsoltárok zamatos nyelvű forditója Szenczi Molnár, a kik e mi kis, s akkoron oly szerencsétlen hazánkban egész életüket odaáldozák a reformáció ügyének, talán megérdemelnek tőlünk annyit, hogy nevüket legalább ismerjük. És ismeri-e őket népünk ? Bullingerét, Knoxét, Bézáét még talán ismeri, vagy legalább hallotta emlegettetni iskolás s confirmándus korában; de saját nemzetebelit ? azt nem tartották érdemesnek előtte felemlíteni. Jó volna nem felednünk, hogy „honor est non honorati, sed honorantis" s hozzá gondolni, hogy a tisztelet sugarai azokról verődnek vissza reánk legdúsabban, kik hozzánk leg közelebb állanak. * * * Míg e sorokat írom, gondolataim végig-végig futnak hol a reformáció keletkezésének, hol hazai protest. egyházunknak történetén. Kezembe ötlik sok minden a múltból: a nagy szellemi küz delinek, a protestántismus uralkodó eszméi, a sok káté, biblia, zsoltár mindenfelé, biblia a főurak, államférfiak kezében, biblia a fejedelem harci tarsolyában, kapcsos zsoltár a magas rangú tisztes matróna s a mellette levő fiatal leány kezében, a mint vasárnaponkint a hosszú prédikáció hallgatására ballagnak. A jámbor pór, a helyett hogy a robot és dézsma eltöröltetéséről gondolkodnék, a mennyei jelenéseket olvasgatja, vagy midőn egész heti robotos munkájáról elfáradva, talán korbácsütéssel a hátán hazaérkezik, családjával együtt rákezdi az éneket: „Téged úristen dicsérünk 1" Jót mosolygnak némelyek e jámbor idők naiv szokásain. Mennyivel előbbre vagyunk ma! Most még a földművesnek se marad ideje a sok okos és hasznos olvasmánytól a biblia naiv verseinek olvasására, s talán a tanyai leány ízlése is íínomultabb, hogysem Dávid zsoltáraiban gyönyörködjék. De azért meghajlok előttetek — hallom korunk felvilágosult fiának a bókját, — dicső reformátorok, az az általatok annyira sürgetett biblia és zsoltár, jó volt az a maga idejében, megtette az a hatást. A másik pillanatban meg a hét megrázó eseményére fut át gondolatom. Eszembe jut a nemzet nagy halottja: Arany — miért ne említhetném fel nevét ezen lap hasábjain is, hiszen ő egyházkerületünknek tanácsbirája volt, — eszembe jut, mondom, Arany és a mit a napokban róla