Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)
1882-10-29 / 44. szám
olvastam. Életrajzából különösen két pont nyomódott erősen lelkembe: az egyik Arany bölcsejére vonatkozik, a másik koporsójánál mondatott el. „Egy egyszerű földműves pár élt Nagy-Szalontán — így hangzik az egyik pont, — nehéz fáradalmas munka közt, isten félelemben. Ott voltak az almáriom tetején a dalnok-király lélekemelő zsoltárai és ott volt a biblia. Ha ugy érezte az öreg, hogy a lelke már nagyonis nehéz, elővette a vigasztalás könyveit, azokban keresett könnyebbülést. Énekelt Dávid királylyal s olvasta a Jób szenvedéseit. Az ég megáldá egy kis fimagzattal, ki öregségüknek vigasza lenni igérkezék. Ez volt Arany János, öreg szülőinek uj gondja öröme. Ami tőlük telt, mindent elkövettek neveltetésére s a jó öreg nem mulasztá el az ébredező gyermeknek első olvasmányul adni kezébe a zsoltárt és bibliát." A koporsója felett mondott beszédek mindegyike pedig kiemeli az elhunytnak ritka tiszta jellemét: „Maga az akadémia is — mondja az egyik szónok — nem egyszer meghajolt a fényében oly szerény és igénytelen ember nagysága előtt, s érezte, hogy nagy elméjénél még nagyobb szíve, s lángeszénél még tiszteletet parancsolóbb jelleme. Érzületének kristálytisztaságát és nemességét, jellemének egyszerű és igaz nagyságát — mert az talán még a lángésznél is ritkább, — lehetetlen volt nem bámulni.t ( „Egy nagy költő — mondja a másik szónok — és egy jó ember hunyt el benned; nagy elmédet csak nagy szíved multa felül. A hazafi, férj, atya és barát példányképe voltál. A költő és ember egy volt benned. A képzelet magas röptét s a szív mély érzéseit, a szenvedély erejét s az örök erkölcs igaz kultusát egyesitéd műveidben." A bölcsőnél a biblia és zsoltár, a koporsónál ily jellemzés. nincsenek ezek összefüggésben egymással? Gondolkodjunk rajta ! Farkas József. ISKOLAÜGY. Pap Gábor superintendens üdvözlő beszéde, melylyel Bocsor István papai tanárt tanári működésének a dunántúli ref. egyh. kerület által rendezett félszázados örömünnepén üdvözölte. Nagys. tanár úr ! A főt. dunántúli ev. ret. egyházkerület bizottságának reám nézve oly megtisztelő fölkérése folytán örömmel üdvözlöm önt aldólag hatott tanari működésének félszázados örömünnepén. Egyszerű, puritán, protestáns ünnepély ez. Világi fény nem teszi ragyogóvá, de van lelki fénye, mert köriilsugárolják azon valódi érdemek, melyeket Nagyságod közhasznú működésével az egyház-, a haza-, az emberiség szent ügyének hű szolgálatával szerzeit, és azon szellemi kincsek, melyekkel gazdagította mindazokat, kiknek osztályrészül az a szerencse jutott, hogy tanítványai lehettek. A tanítás a világosságnak, a felvilágosodásnak, tiszta és szilárd jellemek képzésének, a lelki erőnek kiapadhatlan forrása. E forrásokból ered mindaz, a mi szép, nagy, nemes, igaz és dicső. És Nagyságod e forrásokat gazdag erekben nyitotta föl tanítványai előtt, mert nemcsak tanitó, hanem jellemeket képező nevelő is volt a szónak valódi, legnemesebb értelmében. Ez az egyszerű, külsőleg fénytelen és mégis nagyjelentőségű ünnepély, az érdem elismerésének, erkölcsileg jutalmazásának, a kiérdemelt s általunk mélyen átérzett tiszteletnek és szeretetnek csaladias színezetű ünnepe. Értéke abban van, hogy nem mondva csinált, mert a gondolkozó fők, a hálás szívek önként rendezték ezt. Az egyházkerület, — mely félszázaddal ezelőtt Nagyságodat, mint általa fölismert fényes tehetséget szellemi életének központjába, főiskolájának tanári székére állította, hogy mint közjóra gyújtott fáklya, innen a központból világoljon mindeneknek, — nem csalódott akkori várakozásában, reményeit túlszárnyalta a valóság, az irányában is szerzett s általa elismert fényes érdemeket jutalmazza erkölcsileg ezen ünnepélynek rendezése által. S ezt a fényes vendégkoszorút, -- mely nemcsak e varosból, hanem az ország minden részéből sereglett itt össze, — az érdemet, nemes szívet, szép lelket jutalmazó igaz tisztelet és szeretet vezérelte ide. Hogyan is maradhatna el önérzetes férfiú, hű egyháztag, igaz hazafi azon kimagasló férfiúnak megtisztelői sorából, a ki az oly tövises tanári pályán anyagi jutalomra nem számithatva, csakis nemes lelkének közjóra irányzott s épen ezért törhetetlen akaraterejétől vezérelve, egyháza, hazája és az emberiség hő szeretetétől lelkesítve oly áldásthozólag s önfeláldozólag működött ; kinek jelleme tiszta volt, mint a színarany, fénylő és karcolhatatlan, mint a gyémánt ; kinek becsületessége olyan, mint az ártatlanságnak hófehér köntöse, melyhez szenny nem ragadhat; ki nemcsak magaslatán állt a tudománynak, hanem fejlesztette és előbbre vitte azt; ki akkor, midőn tanárul megválasztatott, nem volt kötelezve a francia nyelvnek is tanítására, de mert tudta, hogy ennek tanítása által a szellemi életnek uj meg uj kincses banyáit nyitja meg az általa szeretett ifjúság előtt, önként tanította azt, és azért, hogy tanította, nem nyújtott be külön számlát az iskolát fenntartó egyh. kerületnek, mert anyagi érdek soha, hanem mindig és csakis az iskola szellemi értékének emelése és igy az
