Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-10-29 / 44. szám

A reformáció ünnepe. Kálvin végrendeletének egyik pontjában meghagyta, hogy őt a legegyszerűbben temessék el és sírja fölé semminemű emléket ne állítsanak. Az erősen puritán jellemű férfiú, lelke mélyéből gyűlölte a bálványoknak, vagyis minden teremtett dolognak és igy az embernek is az imádását, azért még végrendeletében is gondoskodott róla, hogy tanítványait óvja a bálványok előtt való hajlongásoktól, az ember-istenitéstől. Fogadd el az embertől és őrizd meg azt, a mi isteni, a mi nemes eszme ; a sárházat, ha összedől, fektesd vissza a porba, oda való, és azután felejtsd el a nevet is, melyet az viselt. Kálvin végrendelete ezen pontjának híven megfeleltek a nevéről nevezettek, és kivált mi magyarországiak. Sem Kálvin sírhalmát avagy szereplési terének valamelyik pontját nem jelölte és nem jelöli szobor vagy más emléképület, sem általában az ember-dicsőítés — legalább a hozzánk tartozó emberekéi, — avagy az emberi művek megünneplése, azok emlékének kegyeletes felelevenítése nem lett teljességgel természetünkké. De mégis ezelőtt jó két évtizeddel a magyar református egyházkerületek is elhatározták, hogy evangelikus testvéreink példájára ezentúl mi is ünnepet ülünk a ió-ik század nagy reformátorai által végrehajtott nagy munkának dicsőítésére és azon idő óta a protestáns naptárakban ott áll a reformáció ünnepe, október utolsó vasárnapja a reformátusok, utolsó napja az evangélikusok részére lévén kijelölve. Az ujabb nemzedék lelkében felmerülhet a kérdés, hogy mi ok indíthatta egyházunkat háromszáz éves múltjának megtagadására és egy ily bibliailag nem rendelt ünnep behozatalára-Az ünnep keletkezési kora megadja a feleletet. A patentális küzdelmek alatt a vezérférfiak figyelme kiterjedt a nagy közönségre is. A nép ekkor nem csupán arra való volt, hogy tőle a különféle egyházi adókat, a papi földek után járó állami adót zsandárokkal, megyei hajdúkkal behajtsák, hanem kellett, hogy erős támaszul, hátteréül szolgáljon a pátens ellen harcoló intelligens elemnek. A.z ellenség a nép között is izgatott, és ha ez eltántorodik, akkor oda az ősi egyházalkotmány. Népünk megállta helyét emberül, de a vezetők jól érezték, hogy ez nem annyira öntudatosan, mint inkább ösztönszerűleg, s egyházi küzdelmeinknek a nemzeti aspiratiókkal való szoros egybeköttetésének érzetéből történt. De hát ha ilyenféle megpróbáltatások napjai más körülmények között következnének be, kész lenne-é népünk önfeláldozólag védeni Sionát ? — kérdezék az egyház vezérei önmagukban, és a feleletet meg is kapták önnön lelkiismeretöktől, a mely vádlólag hányta szemükre, hogy a speciális protestáns érzület fejlesztésére a nagy közönségnél bizony keveset tettek. Erezték, hogy ha a száza dos üldözések eddigelé bennünket összetartó vasabroncsát az uj kor szelleme szétpattantotta, sőt a jogainkra ásítozó Jákobok lencsés tálakkal kínálkoznak: könnyen beállhat a veszély s népünk, megtagadva múltját, elfeledve az elődök hősies küzdelmeit, kitartó buzgóságát, feláldozza az egyház legdrágább kincseit. Mult ? és elődök hősies küzdelme ? Mit tudott erről a magyar protestáns nép ? Ki, hol, s mikor magyarázta ennek lelkesítő szavakkal, hogy mit tesz protestánsnak s mit különösen magyar protestánsnak lenni ? Ki ismertette meg őt azon nemes ércek nagy értékével, melyek egyházalkotmányunk ritka ékszereit képezik ? Keresztyén ünnepei voltak és vannak népünknek, melyeken az egyetemes keresztyénség által elfogadott főünnepeket megüli ő is, a más ker. vallásfelekezetűekkel együtt s legtöbbet egy és ugyanazon időben. De hol vannak az ő külön protestáns ünnepei, melyeken lelkében kiválóan a protestáns érzület ébresztetnék, melyeken a kathol. egyháztól való különválás, az azzal szemben való állásfoglalás igazoltatnék, s azon nagy szolgálat, melyet a protestántismus a valódi keresztyénség, a műveltség, az emberiség, az állami és társadalmi szabadság ügyének tett és tesz, kimutattatnék, és igy a melyeken a nép a protestántismus iránti áldozatkészségre buzdittatnék. Ilyesféle kérdések és gondolatok ösztönzék, a vezéreket a hatvanas évek elején a reformáció1 ünnepének a kálvini egyházba is való behozatalára. Es azóta bent is van folyvást a kalendáriumban. Figyelemmel kísérem pár évtized óta a haza kálvinista egyháznak ezen ünnep iránti érzületét, de meleg érdeklődést épen nem tapasztaltam