Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)
1882-10-22 / 43. szám
napság egyik-másik hajdani hazafias lelkületű főpap érdemeit állítani, s bármily nagy hatalom, tekintély, anyagi és szellemi erők s eszközök élvezetében voltak ís: bizony, miattuk a magyar nyelv és nemzetiség fáklyája rég kialudhatott volna, sőt közülök azt nem kevés önnön lelkében már ki is oltotta. De azért ők mai napság az uralkodó közvélemény Ítélőszéke előtt kitisztázottan állanak, s csak szűk látkörű, elfogult, türelmetlen ember tehet fel katliol. főpapról akár a múltban, akár a jelenben rossz hazafiságot. A református egyház ? ma már ellenfelei is beismerik hogy a nemzeti nyelv és szabadság ügyének megbecsülhetlen szolgálatokat tett; a történelem letörölhetlen betűkkel hirdeti, hogy ha a válságos óra ütött, az egész kálvini egyház ébren volt, s egy emberként küzdött, áldozott; de ha a vihart elűzte, ha a vész megszűnt s nyugodtabb idők következtek be : a szent tűz lelohadt, uralomra jutott ismét az ősi indolentia, s ki sem törődött a nemzeti szellem terjesztésével. Egy református kerületben alig van egy-két szláv, illetve német ajkú gyülekezet, és ezek tagjainak magyar nemzeties szellemben való nevelésére a kálvinista egyház a maga széles körii autonómiájával nem tett ioo, illetve 150 év alatt annyit, mint az a sokat ócsárolt királyi tanfelügyelői intézmény 1 5 év alatt. De azért mi reánk a magyarság szempontjából soha sem volt panasz, mi sokan vagyunk, vagy ha nem ís sokan, de a kik vagyunk, mind magyarok vagyunk, és ezt a világ nekünk nemcsak szerencsénkül tekinti, de érdemül is rójja fel. Hanem bezzeg azok a szegény magyar lutheránusok ! Mit distinguálgatnánk őket?! Tót és pánszláv, jó gyüjtő-név ez az összes hazai evangélikusokra nézve. Pedig milyen szép történetük van a magyarság szemüvegén keresztül. Mindjárt a reformáció megindulásakor Dévayn, Sylvesteren, oda át Heltain, Dávid Ferencen elkezdve (mert hiszen ezek is mint lutheránusok kezdik meg irodalmi működésöket) lelkes úttörőivé lesznek a magyar irodalomnak, s irodalmi nyelvnek, és több mint száz éven keresztül, a míg az ág ki nem verte a szemüket, buzgó forgatói a tollnak, sőt a legszomorúbb korszakában is hazai egyházunk történelmének nem fogy ki közülök a próféta, a kik méhekként bejárják a külföld tudományos virágait és a szerzett kincseket nemzeti nyelven terjesztik nemzetünk körében. Később, midőn a nemzeti újraéledés bekövetkezik, az a kis magyar lutheránusság ott küzd ismét az elsők között; egy evangelikus superintendens és iskola gyújtja fel először az ifjúság lelkében a nemzeti irodalom iránti érdekeltség tüzét, még később egy lutheránus költő hevíti fel eddig nem tapasztalt magas fokra egy egész nemzet lelkesedését és egy lutheránus az, kinek szájában a magyar szó oly szépen hangzott, mint talán soha senki máséban, és a ki két világrészen bámultatta meg Árpád nyelvének szépségét. És nemcsak nyelvvel és tollal, de karddal is. A mikor a haza szabadságáért s a nemzet jogaiért folyt a harc az utolsó 300 év alatt, ők mindig ott voltak s ott vérzettek a küzdők sorában. Ők folyvást leikükön viselték a magyarság ügyét, még akkor is, mikor mások pihentek vagy szunnyadoztak. A magyar lutheránusnak soha nincs ideje a pihenésre. Ha megharcolt a világi hatalommal, s ha az ellentétes egyház egy kis pihenőt engedett, akkor folytatnia kellett a küzdelmet önnön feleivel, a más nyelvűekkel. Hisz ő csak egy kis minoritást képezett és képez a más ajkuakkal szemben és mégis az egész luther. egyház számára ki kellett harcolnia s meg kellett őriznie a magyar nemzeties jelleget, nem uralomvágyból, még kevésbbé fajgyűlöletből, nem is csupán nemzetisége iránti zélusból, hanem egyháza iránti meleg szeretetből is. Mert a magyar lutheránusság régóta érzi azt az igazságot, melyet a közelebbi conventen Thébusz zólyomi lelkész Jókai közelebbi egyik mondásának travesztálásával ekként fejezett ki: „Az a bolond magyarországi pánszláv, a ki a magyar nemzetet tönkre akarja tenni, óh, ha tudná, hogy egy templomot akar romba dönteni, tele a leghatártalanabb szabadság Istenével!4 Igenis, ők jól tudták és jól tudják azt, hogy a magyar nemzeti szellem, alkotmány erősbitésével egyházunk szabadságának s alkotmányának oszlopait is erősítik, ezért ők, mikor mások szunynyadoztak is, erélyesen munkálódtak nemzetünk érdekében, és kitartó munkásságuk eredményeként büszkén mutathatják fel azt a másutt valahol alig tapasztalható állapotot, hogy minden erőszakoskodás nélkül a kisebbség nemzeties jellegét reáütötték összes egyházi intézményeikre
