Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)
1882-10-01 / 40. szám
mása alatt busonganak, hogy a kormány diadalt aratott egyházunk felett. De nem lehetne ezt a bús képet más világításba helyeznünk? Talán nemis a zsinat lett mamelukká, hanem a kormány és a kor lett protestánssá. Kegyeskedjék csak a t. olvasó e most lefolyt dolgok eredetére visszatekinteni Hogy is volt csak? Nem messzebb, csak a 25 — 30 év előtti időkre megyek vissza. Az apák és részben a még most szereplők lelkében egy csak az idők messzeségében teljesíilhetőnek látszó vágy ébredt fel: zsinat! zsinat! ha mi ilyet tarthatnánk! s ha reményleni lehetne, hogy ennek határozatai a velünk folyvást ellenséges lábon álló kormány ál tal megerősíttetnek, mily boldogság lenne ez. Mitnem javítanánk mi egyházunk nyomorúságos éle tén, ha egyszer zsinatot tarthatnánk ! De hát az a kormány, meg a klérus, s a legmagasabb helyekre is felérő jezsuita kéz ! Hogy engedtetnék az meg, hogy mi zsinatot tartsunk, s hogy életbe vágó intézkedéseink sanctióban részesüljenek ! Es ím, Isten jóvoltából változtak az idők, mi kedvünk szerint határozhattunk, és a határozatoknak minden fontosabb pontja az egy iskolaügy kivételével nem csak megerősíttetik, de a kormány még üdvözli egyházunkat, hogy így egyesíti, szervezi magát, tömöríti erejét. Ki látott ilyet? Azt a kormányt, mely ilyet tett, méltán vádolhatjuk, hogy szakított századok hagyományaival, s protestánssá lett ; az az nem a kormány lett ilyenné, hanem a korszellem; mert hiszen, hogy egy protestáns gondnok iil-e a ministerelnöki székben, vagy a Sz. István társulat elnöke, az mitsem változtat a dolgon ; nem Tisza Kálmánnak vagy Trefortnak köszönjük azon leirat kedvező tartalmát, hanem korunk szellemének. De viszont, a kik a leirat némely pontjain s ez utóbbi zsinat némely intézkedésein, s p. o. az iskolaügynek a többiektől való különválasztásán, az erdélyi püspöki eskü meghagyásán megbotránkoztak, azok ne a kormány s ne a zsinat, hanem a korszellem az államhatalmi eszme modern kifejlettsége, az uralkodó ár ellen zúgolódjanak. Ne búsuljunk mi azon, hogy a kormány és zsinat ily szépen megértik egymást, hogy egyházunk ily könnyen meghódol a kormány némely kívánságai előtt. Akkor volt jó dolga a magyar prot. egyháznak, mikor zsinatain nagyobb volt a mamelukság, mint közelebb. Mert volt ám már ilyen idő Magyarországon, legalább ennek egyik telében. Kik annyira vádolják ezt a zsinatot, gondoljanak vissza, hogy elődeik mennyivel nagyobb mamelukok voltak Kolozsvárt vagy Enyeden, Váradon vagy Szathmár-Németiben az erdélyi fejedelmi kormánynyal szemben. Vajha teljesen le kellene tennünk az ellenzékieskedés századok óta forgatott kardját s vajha Magyarország kormányán öröklővé s erősbödővé válnék az a valóban liberális s magyar nemzeties szellem, mely uralkodó volt századokon át a magyar ajkú protest. egyházban, uralkodó volt bizonyos fokig Erdély fejedelmi székein. Az a kor, kell, hogy le begjen eszménykép gyanánt előttünk, a melyben egyházunk lesz hivatva a kormány leghívebb s legkészségesebb támaszait képezni. Vagy a „hivatva" szót talán rosszul is használom, mert egyházunknak tulajdonképi hivatása ma és mindörökké az, hogy a valláserkölcsi életet, az Isten félelmén alapuló bölcseséget, műveltséget terjessze, de hát úgy megszoktuk már egyházunknak a világi, a politikai dolgokban való szereplését, hogy szintén rá jár a nyelvünk, hogy alig tudunk már képzelni oly időt, a melyben mi mint egyház is politikai szint ne valljunk már, vagy kormányellenest, vagy kormánypártit. Hanem, hála a jó Istennek s köszönet a zsinat tagjainak, egyházunkat ebből a százados fonák helyzetből megkezdették kiemelni. A mint tudjuk, a a zsinati tagok nagy többsége politikai hitvallására nézve éppen nem kormánypárti volt, és a zsinati határozatok mégis nagy többséggel lőnek a kormány intentioihoz képest módosítva, vagyis a politikai téren oppositiot képezők egy része a zsinaton, ha szabad, bár tudom, hogy illetéktelenül e szót használnom, — mint kormánypártiak szavaztak; viszont a zsinati kisebbség vagyis a kormányellenes párt tagjai között voltak olyanok, kik a politikai választások alkalmával kormánypártiak. Ezt tartjuk mi egészséges s egyházunkra nézve áldásos állapotnak. Szűnjünk meg valahára kizárólag politikusok lennii s a politikáért minden más érdeket feláldozni. Adjuk meg a császárnak a mi a császáré, de ne mulaszszuk el Istennek is megadni azt, a mi az Istené. Ha a o ' politikai választások és harcok ideje van, akkor