Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-09-17 / 38. szám

vei, sőt a magyar hazával szemben, melyben a tiszta magyar elem magvát mi képezzük, ha fel nem használnék a kínálkozó alkalmat arra, hogy eddig szétszórt erőnket tömörítsük, életbe léptessünk oly intézményeket, melyek egyezségünket állandóan biztosítják s megadják egyházunknak azt az erőt, azt a súlyt, melyre méltó s melyet ki kell vivnia, ha élni, előrehaladni akar. Mivel a kisebbségi javaslat bevágná a haladás útját, kijelenti, hogy a többség indítvány áruik elfogadására fog szavazni. Lengyel Imre előadja, mikép jött létre a zsinat. A királyi leirat (egy hang: miniszteri rendelet!)jogcsorbitással épen nem fenyeget. Az iskolaügyet ne a zsinat, hanem majd a convent szabályozza. Ha a határozatokat változatlanul küldjük vissza, nem erősíttetnek meg, pedig ma, mikor a vallásos buzgóság hanyatlott, az egyházi fegyelem meglazult, törvényre van szükségünk. Kijelenti hogy Lónyayval tart. Hegedűs László kijelentvén, hogy nem a képzelgés, hanem a realitás terén mozog, elismeri, hogy az az 1790/91. évi 26. t. c. az egyháznak megnyugvást szerzett és bizonyos autonomiát biztosított, csakhogy e törvény az akkori viszonyokhoz alkalmazkodik és nem nyugtathatja meg kellőleg a kedélyeket. A törvény záradéka ugyanis oly vitás tért nyitott, melyen az állam és egyház örökké versengtek egymással Tudjuk hogy keletkezett e záradék, s épen azért óvatosaknak kell lennünk minden elfogadott pontnál, nehogy az állam azt vethesse szemünkre: »hisz magatok hoztátok e határozatot, viseljétek tehát annak minden terhét.* Áttér azutan arra a kérdésre : helyes volt-e a zsinatot összehívni ? Szerinte nem volt helyes, mert a zsinat összehívására csak akkor érkezett volna el a kellő pillanat, mikor az állam törvényhozó testülete már megalkotta volna az egyházi és iskolai törvényt, melyet nem csak mi, hanem az öszszes felekezetek már annyiszor hangsúlyoztak, sürgettek és követeltek. Ami magát a leiratot illeti, azt kérdi, vájjon megnyugvással fogadhatja-e a zsinat a leirat azon szavait, melyek szerint nem lehet helyeselni azt, hogy az egyház alsó- és felső-iskolái, mint a vallás szabad gyakorlatainak jogával lényegesen kapcsolatban álló intézmények is az egyház testéhez tartozzanak és az egyházi hatóságok alatt álljanak. Tehát mit akar a kormány, ha még ezt sem fogadhatja megnyugvással! ? Nézete szerint a zsinat többsége több pontot egészen lényegtelennek tart, holott azok igen fontos megszorítások, melyek elfogadása után nekünk nem marad egyéb, mint az iskolák fenntartásának terhe és kötelezettsége, de nem joga. Azért nyújtottunk be, úgymond, különvéleményt, mert nem találjuk magunkra nézve a többségnek javaslatát eléggé megnyugtatónak; mi fürkészsziik a kormány intentióit, mert azokat világosan ismerjük. Az 1790'r. 26. t. c. 5. §-ának két záradéka vitássá tette a közöttünk felmerült kérdéseket és meg vagyunk győződve, hogy a szakaszok nem fognak bennünket biztosítani a kormány túlkapásai és a törvényhozás bizonytalan intézkedéseivel szemben. Elismerjük az állam főfeliigyeleti jogát, de nem azt a formáját, melyet a leirat megjelölt, hanem azt, melyet ő felsége 1819-ben kiadott leiratában meghatárorozott, midőn meg hagyta a helytartóságnak, hogy a ref. egyház szabadon intézkedhetik iskoláiról, csupán az a kötelessége, hogy évenkint kétszer feliratilag jelentést tenni tartozik az iskolák állapotáról és viszonyairól. Ismerjük a kormány azon nézetét is, mely szerint ő van jogositva meghatározni egyik vagy másik iskola feladatát, hogy ő van jogositva kimondani, hogy mi tanittassék, hány év alatt, mi módon és mily eszközökkel. Meg akarja határozni az osztályok számát, a tananyag mennyiségét, a tantárgyak számát; mi ezzel szemben az 1871-ben és 1882-ben összehívott bizottság határozataira támaszkodunk, mely bizottság épen a nevelésügy alapelveinek és a tanítás módozatának megvitatására volt kiküldve. Egyátalában minden kormány tágítani igyekszik hatalomkörét, jóllehet ma még szabadelvű, sőt holnap már radikális, de lehet klerikális, sőt ultrarnontán is ; és igy mi teljes megnyugvással és biztonsággal nem ruházhatjuk rá a kormányra azt a fontos jogot mely egyházunk fennállását, autonomia biztosítását involválja, mert bár mit mondjanak is, az iskolaügy az egyházzal teljesen elválaszthatlan köteléket képez. Szász Domokos azt mondta, hogy mi képzelgésben élünk. Téved t. tagtárs ur, mi igen is a realitások terén mozgunk, tiszteljük a kormányt, de igenis bizonyos fentartással viseltetünk iránta, mert én legalább még annak se mennék mindenekben utána, mely nézeteimet vallja, elveimet hirdeti. Balogh t. tagtársam beszédére nézve csak az a megjegyzésem, hogy ismerem én is a kor azon áramlatát, mely szerint kizárólag az állam vegye kezébe az oktatás és nevelésügyét minden kötelezettségével együtt, elismerem, hogy az volna a leghelyesebb, de most nem erről van szó. A kormány 1868-ban és a most benyújtott középiskolai törvényjavaslatban azt mondta, hogy nemcsak felekezeteknek, testületeknek, de sőt egyeseknek is joguk van iskolákat felállítani. Én tehát ezen állásponton ítélem meg a kormány eljárását. Dobos képviselőtársam vasárnapi beszédére (Dobos épen belép a terembe) — jó, hogy jön, mert hozzá akarok szólni;—tehát csak az a megjegyzésem, hogy eljöhet még az idő, a mikor az iskola elválik az államtól, de nem ugy mint a tagtárs ur mondta, nem mint a pióca, mely az egyház testéből kiszipolyozta a vért, azután fáradtan leesik róla ; én e sajátságos hasonlatot csak Dobos humoros észjárásának tekintem. Én nem tartanám nagy szerencsétlenségnek, ha a zsinat felterjesztendő határozatai nem erősítetnének meg ; hiszen a budai zsinat határozatai sem erősíttettek meg, és mégis mit látunk? Az egyház folytonosan fejlődött, mert a rideg consistóriumi rendszerből kifejlődött a presbyteri rendszer, iskoláink haladtak, mind külső, mind belső szervezetüket illetőleg, mert mig azelőtt egy iskolában 4 tanár tanított, most 20 van alkalmazva, és mi koronkint reformáltuk az iskolát; dacára ennek, a miniszter gúnyosan emlékezett meg azokról,