Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-09-10 / 37. szám

szegzett szemmel figyel, minden mást feledve hallgat, és köny ül valamennyinek szemében. Hogy is ne 1 ? Az érzelem hangján, remek kidolgozásban, magával ragadólag ékesen és meggyőzőleg, lelkesen szól ott a szószéken az élet tanulságos hosszú iskoláján végighaladott aggastyán, Róm, 5. 3—5 alapján arról: »Mely vigaszteljes tapasztalatokat gyűjtöttem én 50 éves lelkészkedésem alatt? Hármat különösen: a) Az Istennek ereje hatalmasan működik a mi gyengeségünk által; b) jóakarat, emberbaráti részvét és testvéri szeretet meg nem fogyatkoztak az emberek között a társadalmi életben; c) a vallás és egyház iránti buzgó és benső ragaszkodás és szeretet elevenen működik a hívekben és általok.4 Beszéde fonalán fölemlité, hogy 1832 aug. 26-án lelkésznek fölszenteltetvén, munkálkodását az Úr szőlejében Dr. Schwartz Mihály volt VI sz. k. városi főesperes oldala mellett kezdte Eperjesen. A még akkor gyenge ifjú bölcs útmutatót, szerető mestert talált ama nagyhírű és érdemű férfiban. Néhány évi Eperjesen működése után, szülővárosa Szepes-Felka választotta őt, korán elhunyt édes atyja helyére rendes lelkészének. 1849-ben a szabadságharc elnyomatása után azért, mert hazafiúi kötelességét teljesitve, a nemzet szent ügye buzgó és önfeláldozó szolgálatában állott, beszéd, tett és példa által lelkesítve és utánzásra serkentve, az önkény által nyája köréből kiszakittatott, börtönbe vettetett, s Josefstadtban két évig nehéz fogságban sínylődött. Szabadon bocsáttatott ugyan innen, de minden további lelkészi működéstől eltiltatott. Akkor még kiskorú több gyermekével minden kereset és jövedelmi forrás nélkül a legnagyobb ínséggel állott szemben. Az emberek szeretete, ismerősök és annakelőtte általa soha nem látott, nem ismert idegenek részvéte versenyeztek családja gyámolitásában. Csaknem tíz viszontagságteljes évet töltött így a kényuralom kémszemléje alatt történelmi buvárlatokkal (Fessler : Magyarország történetének átdolgozásával) foglalkozva. Az alkotmányos élet újból beköszöntével a nemes bártfai német egyház vala az, a mely az üldözöttet kebelébe fogadta 1862-ben lelkészének választván őt, a hol is teljes 20-esztendeig működött mind e mai napig, melyen — érezvén azt, hogy testi ereje fogyatékossága s mindinkább súlyosbodó mellbaja miatt kötelességeinek azon lelkiismeretességgel, melylyel azokat teljesíteni kell, eleget többé nem tehet — hivatalát leteszi, a lelkészségről lemond. Sokat hányatott élete minden idejében úgy magán, valamint maga körül tapasztalta, a jóságos Istennek hatalmas működését a gyenge ember által, nemkülönben az emberek részvétteljes segitő szeretetét és az evangyélmi egyház terén különösen az utóbbi 20 év alatt létesített alkotmányokra tekintőleg, a híveknek buzgó vallásszeretetét és az egyházhoz való ragaszkodását. Limberger István késmárki lelkész tartá az ünnepi szónoklatot a 126 zsoltár 3—6 vezérige alapján a napot a) örömünnepnek, de egyszersmind b) bánatteljes elválási ünnepnek mondván. A történelem tárházából Bártfa ős egyházát hires, az egyházi téren olykor-olykor korszakot alkotó nagy embereivel ecsetelvén, a jubilánst a régi ősök méltó utódának vallja, a ki ugy is mint igehirdető (Prediger), ugy is mint pap (Priester), ugy is mint lelkipásztor (Pastor), ugy is mint martiromságot szenvedett honfi, ugy is mind irodalmi ember a rég elporladozott bártfai kitűnőségeknek nyomdokin járt, élete tettei által tanúsítván, gyakorolván is min. dig azokat, a mikre szóval buzdított, a miket a szent ige által tanított. Méltó, hogy egyháza emléket emeljen a tőle búcsúzónak, elévülhetetlen emléket szívében az által, hogy általa a hívekben fejlesztett és ápolt hitéletet a hívek maguk tovább gondozzák. Következett arra az egyháznak ajándékul felajánlott keresztelő medencének beszentelése egy újszülöttnek ünnepélyes keresztelése által, melyet maga a jubiláris végzett. A templomi ünneplés véget ért Sztehlo János fő esperesnek oltár előtt mondott megáldó zárszavai és buzgó imája által. Ünnepies hangulat, a lelkek meghatottsága a templomban. Kegyeletes érzelmek tolmácsolása a búcsúzó jubilánsnak otthonjában. Sorra jöttek a küldöttségek, egyházak és testületek képviselői és egyes tisztelgők üdvözleteikkel, hogy az érdemnek adózzanak. Első volt a VI sz. k. városi esperesség lelkészkara. A lelkésztársak egy értékes, igen csinos ezüst tentatartót aranyozott tollal hoztak az ünnepeltnek emlékül. Csisko János kassai lelkész tolmácsolta a testvérek érzelmeit az agg testvér előtt; találó szavakban emlité fel azt, hogy miután a lelkészi hivatásnál szebbet, nagyobb horderejűt és áldásossabbat nem ismer és miután az ünnepelt testvér ezen hivatásban 50 évi hű sáfárkodása alatt úgy járt, hogy a testvéreknek követésre méltó példájául tekintetik : a lelkésztársak feljogosítva érezik magukat ünnepi emlékül neki épen Íróeszközt hozni, hogy lelke gazdag tárházából — nem lévén ezentúl alkalma azt élőszóval tenni — írásban világoltassa a követendő útmutatásokat. Második küldöttségnek maga az ünnepélyt rendező bártfai német egyház lépett be Topercer Albert nagyérdemű és köztiszteletben álló felügyelőjével élén a ki a jubilánstól, mint az egyházhíveknek valóságos atyjától búcsút véve, kegyeletes hálaszavak elmondása után neki az egyház nevében egy műizléssel kiállított, gazdag aranyozással ellátott remekművű ezüst serleget nyújtott át emlékül, kérve őt, hogy valahányszor szeme pillantása e billikomra esik, lelke áldólag emlékezzék meg azon nyájról, mely hű pásztorától most oly nagyon fájós érzelmek közt búcsúzik s mely emlékét kitörülhetlenül meg fogja őrizni. Plarmadik volt magának az esperességnek üdvözlete és búcsúszava, Brósz Jónát esperességi felügyelő által előadva. Azon személyes viszonyra áttérve, melyben ő maga az üdvözlő az üdvözlöttel 50 év óta áll, itt-ott a könyek árjába fojtott szavakkal ad kifejezést annak, hogy az agg lelkész neki hű tanitója, örömben és bajban résztvevője, megosztója, vigasztalója