Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)
1882-01-22 / 4. szám
hogy e célra mindenek előtt pénz is kell! . . . Egyházamtól nem kérhettem, mert magam tudom legjobban, hogy pénztára milyen siralmas állapotban van ; a sok oldalról zaklatott híveknél sem mertem zörgetni, hanem megemlékeztem arról, hogy van községünk szomszédságában egy derék tanügybarát, ki bár római katholikus, de a közmivelődés ügye iránt nemesen érző szivétől indíttatva, iskolánk részére már egyszer, több évvel ezelőtt, ioo frtos alapítványt tett. Tehát e jó lelkű uraságnal kopogtattam, s reménységemben nem is csalatkozám. Hálás szívvel fogadtam a nagylelkűen felajánlott összeget és siettem rendeltetése céljára forditani. E szerint egyházunkban a népiskolai könyvtár megalapítottnak tekinthető s hibár még most csak korlátolt számú könyvekkel, de hova-tovább bővebben áraszthatja el a kis tanuló sereget szellemi nemes táplálékkal, s vajha adná isten, hogy ezen az uton az ifjúság is a nép kebelében nemes olvasási kedvet élesztve, mind nagyobb kiterjedést vehetné a szivekben a szép és jó ismerete és keresete s igy közvetve istennek országa. Még csak egy — fájdalom ! — meghiusult kísérletről kell szólanom. Gyakran pengetik az egyházi lapok, magam is régen a fejembe vettem, a ref. lelkészek debreceni értekezlete is melegen óhajtja az u. n Tabitha-egyesületelcnek felállítását. Valóban szép dolog is : társaságba allani s a szegények s elhagyatottak sorsáról a jószívű samaritanusként keresztyéni szeretettel gon. doskodni. Szebb feladat alig juthat osztályrészül nemünk másik felének, a nőknek, legszentebb hivatásuk, a család körén kívül. Közöltem is ez eszmét pár buzgó aszszony atyámfiával, s felolvasván és megmagyarázván előttük a szentírásnak ide vonatkozó részét (Csel. XI. 36—41.), szívökre kötöttem, hogy legyenek ez eszmének buzgó apostolai a nőtársak körében. Elébök adtam, hogy nekünk is vannak szegényeink, nyomorékjaink, vannak különösen szegény iskolás gyermekeink, kiknek élelemmel, ruhaval, vigasztalással való rendszeres ellátása végett a mi asszonyainknak is, mint a fővárosban és másutt, társaságba kellene allaniok. Első tekintetre tetszett is az eszme, s már előre örültem buzgó nőink áldásos tevékenységének a szegény-ügy terén. De ez örömöm csak pár napig tartott. A megbizott asszonyok nemcsak, hogy ujabb társakat nem találtak, hanem magok is elpártolták az ügytől. „Nincs itt arra szükség, tisztelendő uram, mint a nagyvárosi helyeken. Itt egyik is másik is gondoskodik a szegényekről, a kik megérdemlik, de sok van, a ki nem méltó, hogy egyet is lépjen érette az ember ; igazi szegény meg úgyszólván egyetlen egy sincs!1 1 Az előzmények után meglepett e nyilatkozat, de aztán csakhamar magamhoz tértem s mosolyogva jegyeztem meg: ,No hála istennek, hogy nekünk nincsenek szegényeink s hogy egyhazunkban nagy számmal vannak a jó lelkű asszonyok, kik feleslegessé tesznek mindenféle jótékony női egyesületet.4 Történt azonban, hogy nem sokkal ez eset után egy szegény napszámos családhoz hivtak az úrvacsora kiszolgáltatása végett. A családfő már a végsőkön volt s reszketve várta a szent jegyeket, melyeket midőn magához vett, egész megkönnyebülten sóhajtott, most már, „bocsásd el, uram, szolgádat békével.' Agyánál azonban felesége s szegény két kis gyermeke állottak, hangos zokogással felelve az ő nyugodt búcsú-szavaira. Istenem, mi lesz ezekből, ha meghal a kenyérkereső ? . . . Nincs egy talpalatnyi földjük, maholnap nem lesz betevő falatjuk, ki könyörül majd ezeken ? . . . Bizony, bizony nem volna felesleges az a Tabitha-egyesület. Ismét szóba hozom a dolgot. ,Jól van hát, mondom, tegyünk le minden gyűlésezésről, ha oly nagyon idegenkednek tőle, de mégis szükséges volna,, hogy számba vegyünk a szegényeket, hogy a róluk való gondoskodás kissé rendszeresebben történhessék. íme, közeledik a karácsony, a mely a legszegényebb családnak is örömünnepe. Használjuk fel ez alkalmat : látogassuk sorba a szegényeket, s ha egyszer nem adhatunk, vigyünk hozzájok legalább egy pár vigasztaló szót ! . . . De hogyis tudtam ilyet mondani ? . . . Hogy még ők, tisztes asszonyok, velem együtt sorba vegyék a szegények kunyhóit! Mit, mondanának ehez az emberek ? . . . „Édes lelkeim, ne törődjenek azzal. Lám, a városi nők nem restellik lealázni magokat a szegényekhez, miért szégyenlenők mi ?' . . . De csak nem fért a fejőkbe az én asszony atyámfiainak ez az egész dolog, s nem is lett belőle semmi. Pedig szerettem volna, a szegényebb sorsú családokat a karacsony alkalmából sorra meglátogatni, hogy meggyőződést szerezzek magamnak állapotjokról addig is, mig (sokoldalú elfoglaltatásom miatt, fájdalom, még mindig be nem végezhetett) lelkipásztori látogatásaim során őket is mind fölkereshetném. Igazuk van azonban az asszonyoknak : ,itt nem ugy van, mint nagy városi helyen* ; az efféle latogatások teljesen idegenek a nép gondolkozásától s még az értelmesebbek s miveltebbek is nem látnak benne egyebet különcködésnél. En azonban azt kívánom, vajha adna isten sok ilyen különcöt az emberiségnek ; akkor kevesebb volna a nyomor a nagy társadalomban. Summa summarum: a kisérlet meghiusult, a Tabitha-egylet felállítása ezúttal elmaradt, de reménylem, nem örökre. Majd kitaláljuk a módját, hogyan lehetne asszonyainkat ez ügynek megnyerni s már vagy egy vagy más alakban a gyülekezeteink szegényeiről való rendszeres gondoskodást az ő kezeikbe tenni le. Veszem észre már is, hol követtem el a sajnos hibát : asszonyi dologhoz nem ért a férfi nép : nem pap kell ide, hanem egy jó — papné. Lévay Lajos. Válasz t. Kálmán Farkas urnák. Nem venném igénybe e lapok hasábjait, ha t Kálmán Earkas ur, énekügyünk buzgó barátja, midőn énekeimre a dallam szempontjából észrevételeket tesz, csak ugy tenné ezt, mint a melyek privát meggyőző-
