Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-01-01 / 1. szám

ellenőrködés szigorát ügyesen kikerülve sikerül elég élénken rámutatnom az egyház sebeire és égető sziikségü teendőinkre: akadnak majd, kik e mindnyájunkat egyformán érdeklő ügyekhez hozzászólnak és velem a munkát megosztják. Ebbeli számitásom nem csalt. A kitűzött thémák: önkormányzati egyházrendezés, országos egyházi domestica, tudományunk függetlenítése a külföldtől stb., oly szoros kapcsolatban állottak az akkoriban lassanként már-már felszínre vergődő nemzeti kérdésekkel, hogy a nyilvános működés teréről leszorított világi uraink is legélénkebb érdeklődéssel viseltettek lapom iránt és Jeles s bármely papnak is becsületére váló* egyházpolitikai dolgozatokkal bőven ellátták a szerkesztőséget. Eleintén minden jól ment; szabad szellemű elméleti fejtegetéseink a vallás nevében ejtve s az egyházra szorítkozva a hatalom őrállóit nem nyugtalaníták; békében hagytak, mert mi se békétlenkedtünk. Csakhamar azonban oly oldalról jött a veszedelem, a honnan legkevésbé vártuk. Míg az egyház fogalmáról, annak történelmi fejlődéséről és rendezése elveiről értekeztünk,meghallgattak bennünket és osztatlan köztetszéssel találkozott szavunk; de a mint a gyakorlat terére lépve, a rendetlenségeket kárhoztatniésazelméletbenhelyeselt eszmék és elvek keresztülvitelét sürgetni kezdtük : azonnal kész volt a meghasonlás, és a megszokottság kényelmében megzavart körök egész haragja ellenünk zúdult, úgy hogy már 1859-ik évi márciusban a szerkesztő ezt irja: }

Ha mi a presbyterialis rendszerről általában értekezünk, váltig bizonyítgathatjuk annak előnyeit, életrevalóságát, célszerűségét, és senkinek nem jut eszébe ellenünk kifogást tenni; de mihelyt a gyakorlat terére lépünk és itt vagy ott a nevezett rendszer következetes keresztülvitelét sürgetjük, ezer-féle helyköri viszonyokba ütközünk, s oly egyéni ellenszenvek szólalnak fel, melyeket elhallgattatni a legnyomonjáróbb okoskodásnak sem fog sikerülhetni, különösen, ha az ügyszeretetet és általános jóakaratot a partium studium elnyomta és oly állapot áll elő, midőn, mint a francia példaszó tartja/

„nincs rosszabb siket, mint ki hallani nem akar.* Több tekintélyes egyház nemcsak hogy jelentékeny támogatását tőlünk megvonta, hanem kettő becsületsértési pörrel is fenyegetőzött; másfelől egy mérges pamphlet (A Protestáns Ellenőr) journalistikai működésemet az egyházra nézve pláne vészthozónak állítván, a visszavonulást szent kötelességemmé tette. Ily kedvezőtlen viszonyok közt találta lapunkat a pátens, a jezsuita politikának e mesterműve, mely tiszta népképviseleti alapon nyugvó egyházszervezetével nagyonis alkalmas volt arra, hogy a becsületes embereket is megszédítse. Pedig nem céloztatott kevesebb, mint az, hogy a Bécsben készitett egyházrendezés fejében mondjon le az egyház törvényadta autonomiai jogáról, alkotmányos szabadságáról és fogadjon el fejedelmi kegyelmet, mely elfutamló, mint az árny, a jog helyett, mely örökkévaló, mint az Isten. Ezeknek fejtegetése az ember személyes szabadságának kockáztatásával, a hallgatás pedig azzal a veszedelemmel járt, hogy sokan a kelepcét nem sejtve legjobb hiszeműleg a pátens mellett nyilatkoznak. Török barátommal a Kúnságban utaztam, midőn a napi lapok a pátens szövegét hozták. Én a kocsin írtam meg a lapom azon évi 38-ik számában olvasható cikket a pátens ellen, s mikor Töröknek elolvastam, csak annyit mondott: Ugy látom, olcsó neked a fejed. Elég az hozzá, a kocka el volt vetve és a lap ezentúl nem kis szerepet vitt a pátens elleni mozgalmak további folyamában; nem is szenved kétséget, hogy csendháborítás címén többször idézve, utoljára is súlyos börtön lett volna a vége, ha időközben a birák bírája nem szól közbe és a magentai vereség a hazugság rendszerét Bécsben mindenestől halomra nem dönti. Nyolc havi zaklatás után végre az 1860. május 15-én kelt császári leirat a pátenst felfüggeszti és lehetővé teszi az egyháznak, hogy visszahelyezkedvén az 1848 előtti állapotba, ügyeit, a jogfolytonosság alapján maga rendezze. Semmi sem természetesebb, mint hogy lapunk az egyházi restitució nagy munkájának keresztülvitelénél henye néző nem maradhatott. Az egyházigazgatáson kívül, mely a felsőbb hivatalok szerencsés betöltése után a legszebben megindult, a lapunk által már korábban megpendített egyháztársadalmi kérdések is a vitatkozás teréről a létesülés stadiumába lépnek; papi és tanítói érte-1*