Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-05-21 / 21. szám

beleegyezése nélkül maga az ország törvényhozó hatalma sem intézkedhetik.4 Révész tehát ismét a sorompók közé lép, s különösen az iskolaügyben folytatandó polémia kedvéért megindít 1870-ben ^ Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelmező* cím alatt egy folyóiratot, melynek mindjárt első cikkében nyíltan kimondja, hogy „ha ti nektek akkor, midőn a haza mostani állapotának alapjait letevétek, szabad volt 1723-ig visszamenni, és ott egy pár törvénypontot a sanctió pragmatica nagyhangzásu névre megkeresztelni: ugyan mért ne volna nekünk szabad a békekötések alapjára állani, vagyis azon megmaradni, midőn folytonosan azon állottak őseink, és azon állottunk épen mi magunk is. r Vagy talán az uj sanctió pragmatica s erre fundált osztrák magyar modern állam megsemmisítette a békekötéseket: Higyje aki hiszi. Én határozottan tagadom, s folyvást Kölcseyvel tartok: ^vér ömlött a békekötésekért s azokat elődeink iránti hálátlanság, s merem mondani: vérárulás vétke nélkül semmivé tétetni, nem hagyhatjuk/ E repristináló álláspontján később az egyház autonom jogát az iskolára nézve azzal indokolja, hogy „olyszerű törvényhozási és kormányzási viszonyok között, amilyenek 1849. óta hazánkban egymást gyorsan felváltva és egymással ellenkezve a közszabadság és nyugalom kisebb nagyobb romlásával az ujabb időkig feltűntek és elenyésztek, gyermekeink nevelésének ügyét az esetleg feltűnő és rövidebb vagy hosszabb ideig fennálló kormány vagy országgyűlési többség rendelkezése alatt nemcsak vallásunk, de az igaz műveltség, szabadság, és magyar nemzetiség érdekéből sem látjuk akként biztosítva, mint saját autonomiánk védpaizsa alatt eddig láthattuk, láttuk és hisszük, hogy ezentúl is látni fogjuk." íme az 1861-iki országgyűlési szónok, ki az akkoriban elfoglalt álláspontjától a kiegyezés után sem tud tágítani, egyszerűen azért, mert az 1867-iki kiegyezés alapján létrejött osztrák-magyar államéletet is csak oly múlékony kísérletnek tekinti, mint a milyenekül az 1849 óta egymást felváltó politikai változások bizonyultak. Szóval, Révész nem bízott a dolgok uj rendében, s ezért a múltban kereste, amit a jelenben nem hitt, s nem is remélt feltalálhatni. Különösen pedig az iskolaügyre nézve, gondolkodásának irányt, törekvéseinek határt azon meggyőződése szabott, hogy amely protestáns elvek a haza alkotmányát egykoron az absolut hatalom elnyomása ellen meg bírták óvni, azok ma sem lehetnek a hazára nézve károsak, a felekezetre nézve pedig okvetlen hasznosak E nagyon józannak látszó okoskodás mellett csak azt nem vette tekintetbe Révész, hogy az egykor és a ma közt 1848 esik, mely hazánkban uj társadalmat, uj szükségletekkel és olyan nemzetiségi aspiratiókat teremtett, melyekre nézve a népiskolai ügyet kizárólag felekezeti mederbe vezetni, amint Révész magát kifejezi, annyi lett volna, mint a haza jövendőjét a felekezetek és nemzetiségek gyűlölködésének kiszolgáltatni, s azon veszélyek megörökítését előmozdítani, melyek mellett államéletünk megszilárdulása soha lehetővé nem válnék. Már pedig az állam, önfen tartási joga gyakorlatát attól nem teheti függővé, hogy vájjon bíznak e fennmaradásában vagy nem bíznak; sőt utóbbi esetben intézkedéseiben annál határozottabbnak, annál erélyesebbnek kell lennie. Nem folytatom e kérdés feszegetését, mely barátságunkat megszakítván, évekig tartott elkeseredett tollharcot idézett elő közöttünk, és nyilvánvalóvá tette, hogy nemcsak az egyházi és iskolai, hanem a társadalmi élet sok egyéb mozzanataira nézve is eltérő nézeteink voltak. Mindamellett oly szilárdul állott lelkemben az, hogy Révész azon kevesek egyike, kiknek a költővel szólva „ex meliore luto finxit praecordia Titán", hogy bátran elmondhatom Lewes egy képével élve : Valamint a föld soká tartja meg melegét, miután a nap a láthatárról letűnt, barátságom tűze szivemben még akkor is meleget tartott, mikor elvi harcunk a szélsőségig fejlődve, egymás irányában a legkíméletlenebbek voltunk. S jól esik lelkemnek, hogy Révész is, midőn tiz évi megszakítás után levelezésünket újból megindítottuk, 1879. nov. 23-án igy ír hozzám: „Légy jó meggyőződni a felől, mélyen tisztelt kedves barátom! hogy bármi keserű differentiák tűntek fel eddig, s talán tűnnének fel ezután közöttünk, én Te felőled még utolsó órámban is tisztelettel és kegyelettel fogok emlékezni." Nagy ideje, hogy rátérjek már valahára Révész életének azon mozzanataira, melyek őt e társaság tagjává avatták.