Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-01-01 / 1. szám

megírható nem lesz, s ennélfogva a történetírásnak csak kezére dolgozunk, midőn az egyházi események időről-időre közlött rövid átnézetei után, most egyszer a lap működése történetét is megírjuk. Mielőtt azonban lapunk hosszú pályafutását 1858 óta vázolnám, tán nem lesz érdektelen, ha elöljáróban annak keletkezése történetét is elbeszélem. Az 1849-iki események a hazával együtt a protestáns egyházra is sötét gyászt hoztak. Mintha az egyház mint ilyen csinált volna forradalmat, az embertelen Haynau az ostromállapotot nemcsak hogy arra is kiterjesztette, hanem azonfelül oly külön rendeletben is sújtotta azt, mely a gyűléstartást betiltván és a világi elemet az egyházkormányzatból kizárván, a hazafias lelkészekre nézve is a kormányzást merőben lehetetlenné tette, s az egyház testületi működését végkép megakasztotta. Csak ritka egyeseknek jutott akkor a szerencse, hogy összeköttetés és pártfogás utján itt-ott valamit lendíthettek a szorongatott egyház ügyén. Azok közé tartoztak első sorban a pesti és budai lelkészek, kik bár súlyosan compromittálva magok is csak nagy nehezen szabadultak, később mégis az áldott emlékezetű Mária Dorottya hercegnő védszárnyai alatt állásoknál fogva oly befolyást nyertek, hogy nem egy csapást sikerült elháritaniok úgy egyesekről, mint az egyetemes egyházról. Azon időben a nyilvános élet teréről leszorított hazafiak barátságos összejövetelekben kerestek s találtak is némi kárpótlást, a mennyiben mindenben, a mi igazán hazafias érdekű volt, csakis afíéle meghitt körökben lehetett némio képen intézkedni. Pesten Székácsnál, Töröknél, 1855 után pedig az én házamnál volt hetenként egyszer oly baráti találkozásunk, melyben rendszerint a tüzes Bauhofer, ritkábban a szelidlelkü Lang is részt vettek. Ily összejövetelünkkor történt egyszer, hogy egy újonnan kinevezett superintendensi administrátor is megjelent köztünk mintegy utasitást kérendő az uj hivatalában követendő eljárásra nézve. Akkor Bauhofer indítványozza, hogy kezdjük meg tanácskozásunkat bibliaolvasással, s az-4 zal feláll és a bibliából olvassa Ján. 10.: s

Bizony, bizony mondom nektek: A ki a juhoknak aklába nem az ajtón megyen be, hanem másunnét hág be, lopó és tolvaj az" stb. stb. Az olvasás bevégeztével az iruló piruló administrator szólni próbál és lépését alkalmasint igazolni akarja; de Bauhofer mintha a szegény ember zavarát észre se venné, elővesz egy irást, melyben hivatkozással az egyház autonom jogaira a kinevezett administrator nak az egyházban végbeviendő minden superintendenái cselekményét mint törvénytelent érvénytelennek, semmisnek declarálja. Az irat tartalmát megvitatjuk és néhány lelkes felszólalás után odavisszük a dolgot, hogy a kemény protestátiót maga a szerencsétlen hivatalnok is aláirja. E protestátió aztán kéz alatt köröztetvén, mindazoknak, a kikhez eljut, szentebb, törvényül szolgál a felülről jövő minden paragrafusnál. így igazgattak akkor az egyházban! Nemsokára azonban jöttek vidékről a hírek, hogy az egyháztestületek egymásról nem tudva sokszor egymás ellen s épen a hatalom kezére dolgoznak és oly lépéseket tesznek, melyek a jobban értesültek s bátrabbak helyzetét is nehezítik. E tapasztalatok mind érezhetőbbé tették egy oly központi orgánum szükségét, mely míg egyfelől értesítő és egyesitő zászlóul szolgáljon, másfelől az 1854-ben kilátásba helyezett egyházrendezést előkészítse. Azonban lap megindítása akkoriban nem oly könnyű dolog volt, mint ma. 1856 elején már el volt köztünk határozva, hogy megindítjuk újból az 1848-ban abbahagyott Prot. Egyh. és Isk. Lapot. De két álló esztendeig tartott, míg a szerkesztő kijelölése és a biztosítéki tőke (5000 frt) előteremtése után a hatósági engedélyt megnyertük. 1858. jan. 1 én végre megindult a lap alapító tőke és segédszemélyzet nélkül. A címre odabigygyesztett segédszerkesztők, Székács József és Török Pál nevei inkább arravalók voltak, hogy a hatóságok irányában némiképen salva guardiául szolgáljanak; de arról, hogy a lap kiállításánál nevezett barátim tényleges segédkezésére számítsak, rendkívüli hivatalos elfoglaltatásuk mellett szó sem volt, nem is lehetett. Aliásom e nehézségeit felismervén, minden reményemet abba helyeztem, hogy ha a rendőri