Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-03-26 / 13. szám

nak csak függeléke gyanánt tekinthető, rám nézve legalább valami egészen mellékes s olyan teendő, melyért nem hiszem megérdemlettnek a mindennapi kenyeret. Ám, azért mert kötelesség, nem fogom elhanyagolni »a lelkészi iroda® teendőit sem, de szüntelen szemem előtt tartom, hogy ez csak alárendelt, gépies foglalkozás, mely miatt a lelkipásztori hivatásnak rövidséget szenvedni soha sem szabad. Nem lehet azonban tagadni, hogy a lelkész-hivatali kötelességek, bármilyen alárendelt természetűek is a lelkipásztorra nézve, mindamellett ugy egyházi, mint különösen állami szempontból .rendkívül fontosak. Fontosak a lelkész személyére nézve is, mert az ujabb törvények szerint a legkisebb vétség miatt is kemény büntetés várhat reá. Tehát — szó sincs róla — a elkésznek ismernie, tanulmányoznia kell az állami és egyházi törvényeket, ezekből folyó hivatalig kötelességeit lelkiismeretesen, körültekintéssel kell végeznie s egyáltalaban bizonyos gyakorlati ügyességre kell e tekintetben is (a kápláni évek alatt, szakkönyvek és közlönyök olvasása által, az annyira fontos lelkészi értekezleteken stb.) szert tennie. A mi engem illet, szerencsésnek kell mondanom magamat, a ki már mint segédlelkész, nagynevű főnököm oldala mellett a lelkészi hivatalnak minden nemű fontos és apró-cseprő teendőivel alaposan megismerkedhettem, s most abban a kellemes helyzetben vagyok, hogy (prózai) lelkészi s

hivatalom« teendői nagyobb nehézséget nekem nem okozván, egész lélekkel szentelhetem magamat szeretett lelkipásztori »hivatásomnak.4 * Vajha mihamarabb elhozná Isten azt a boldog időt, a midjőn megszabadulva lelkészi állásunk minden egyéb mellékes terhétől, kizárólag lelkipásztori magasztos hivatásunknak élhetnénk! Nagy nyomorúsága az a mi egyházi s vallasos életünknek, hogy mi a gyakorlati lelki pásztorkodásra s különösen az u. n. belmissióra oly kevés (mondhatni semmi) súlyt nem fektetünk. Az anyagi szegénység (s ez magna meretrix !) földhöz köti a szellemeket s lelkészeink jó része a gazdálkodás nyűgeivel vesződik, hogy maga s családja házában szükséget ne lásson. Igy lehetetlen, hogy ideje s kedve legyen a tanulmányozás által szivét lelkét ujabb és felemelő eszmékkel termékenyíteni s gyülekezete valláserkölcsi életének ápolására fennkölt ideálismussal munkálkodni. A politikai élet is nagy mértékben elvonja a lelkészt hivatása küzdteréről s fájdalom, nem egy lelkész nagyobb dicsőségnek tartja a politikai világ zajaban hősi bátorsággal előljárni, mint az isten országa számára Krisztusi önmegadással buzgó hiveket toborzani. S még az is, ki egészen az egyházi térre fordítja minden tevékenységét, sokszor elégnek tartja, hacsak külsőleg épiti az űr templomját, hji diszes egyházi s iskolai épületet emeltet, ha keze alatt az egyház anyagi állapota jobbra fordul, de a belső templom építését többé-kevésbbé elhanyagolja. Az egyház administraciója — ez a kolonc a lelkész nya- I kán — sokszor a legnemesebb erőit is absorbeálja a lelkésznek, mig fennmaradt kevés idejét rendesen a száraz hivatali teendők végzése veszi igénybe. Ez pedig nem jól van igy. Ezen a visszás helyzeten segíteni kell s okkal móddal segíteni lehet is. Nem egy tollvonással : hanem a hazai prot. papság kitartó szellemi munkájával s apostoli buzgóságával. Legyen mindenki, ki az ur szolgálatára szentelte életét, lelkipásztor a szó valódi értelmében, s teljesítse kötelességét lelkiismeretesen, gondot viselvén a nyájról „nem kényszerítésből, hanem örömest/ Szóval panaszolkodással, tervezgetéssel nem sokra megyünk : munkára fel ! Tegyük kezünket az eke szarvára, s haladjunk lassan, de biztosan kitűzött célunk felé. S akkor egyhád s vallásos életünk hiányai hova-tovább kevesbülni fognak. .... Elindultam én is, Isten segedelmével, a göröngyös úton, s hozzákezdtem a nagy munkához. Hogy miként ? immár befejezésre juttatott igénytelen közleményeim sorári alkalmas egymásutánban s teljes őszinteséggel kedves nagytiszteletü úr s a szives olvasók elé tártam. A ki becses figyelmére méltatta eme cikkeket, könnyen észrevehette, miszerint a járt utakat sem mellőzve egészen, többnyire uj, töretlen ösvényeket keresék föl ezeken, remélvén feltalálhatni szeretett Sionunk boldog Kanaánját. A merész vállalkozást sokan megmosolyoghatják, mások boszankodhatnak is felette, s egyhangúlag elitélhetik: de engem semmikép meg nem tántoríthatnak azon erős meggyőződésemben, miszerint csupán az eddigi úton haladva, valódi valláserkölcsi s virágzó egyházi életet magyar hazánk fiai közt teremteni soha nem fogunk. Az úgynevezett álliberalismus veszélyei ellenében a magyarhoni prot. egyházat,,, szerény nézetem szerint, egyedül a belmissió nagyfontosságú ügyének vállvetett buzgó felkarolása altal lesz lehetséges megmenteni. A gyakorlati lelkipásztorkodás ezen nevezetes ágára a legnagyobb súlyt kell fektetnünk a jövőben. A stereotyp lelkészi functiók gépies, vagy akármilyen lelkiismeretes elvégzése magában véve még keveset ér, ha azontúl is nem gondolunk a nyájjal s föl nem keressük az eltévedteket. A lelkipásztornak mai napság szüntelen mozogni, fáradni kell, hogy hivei lelki szükségeit minél több oldalról minél teljesebb mértékben kielégíthesse. Igaz, hogy ez felette nehéz és gyötrő munka, ám a Krisztus jó vitézét az vissza ne rettentse, hanem inkább Krisztusi önmegtagadással mondja azt a a nagy apostollal: . . semmivel nem gondolok, az én életem is nekem nem drága, csak elvégezhessem örömmel az én futásomat és a szolgálatot, melyet vettem az Ur Jézustól.® De nem folytatom már tovább. Elég, talán sok is volt már vagy épen el is maradhatott volna a »munka végére« ez az egész munka. Megvallom, kedves Nagytiszteletű úr, szorongó szívvel teszem le a tollat, melyet jobb lett volna talán föl se vennem, jöhetvén idő, mikor a most végzett munkára én is, kedves Nagytiszteletű úr