Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-03-26 / 13. szám

egyik emlékembe vésődött nevezetes mondásával mutatandok: »Ez az én bűnöm«. Igen, súlyos bűnt követtem el, mikor igénytelen személyemről, szerény munkálkodásomról oly hosszasan, talán feltűnési vágyból, vagy isten tudja miféle okból — szóllottam. Őszintén kérek azért e mű végén bocsánatot mindenektől. Homo sum, nihil humani a me alienum.* Vajha elszenvednétek egy kevéssé az én balgatagságomat, sőt szenvedjetek is el engemet» Egyedül állottam a munka kezdetén, egyedül istenre támaszkodva : oly jól esett gondolataimat, érzésimet, bajoskodásomat mások előtt is feltárhatni, hogy azok részvéte s támogatása által új erőt nyerjek a megkezdett munkában. Azt is hivém, hogy az úr szőllőjének gazdag tapasztalatokban megaggott munkásai nem vonandják meg tőlem segitő kezeiket s »előre4

buzditó szavakra batrabban fogok haladhatni a töretlen ösvényen. Az a remény is táplálta lelkemet, hogy lesznek majd néhányan itju szolgatársaim közt is, a kik hasonló uton kívánnak haladni s nekem a kölcsönös támogatásra baráti jobbot nyújtanak. És végül, hogy teljesen őszinte legyen vallomásom, arra is gondoltam, hogy bizonyára nem fog ártani, ha, miként ama hadvezér, kinek esze-ágaban sincs meghátrálni, felégetem én is a hidat hátam mögött, hogy azon túl egyetlen jelszót ismerjek csupán : előre ! Ez okok szolgáljanak mentségemre. Dixi et salvavi animam meam ! . . . Kedves nagytisztelelii úr pedig fogadja hálás köszönetemet, hogy igénytelen soraimnak érdemes lapja hasábjain helyet adni kegyeskedett, sőt nem egyszer buzdított a tovább folytatásra. A mag, melyet a jó magvető elhintett, nálam, íme ilyen gyümölcsöt hozott: felette örvendené1

:, ha az arató meg lenne elégedve az aratással. . . . Egy hozzám intézett jóakaratú, lelkes cikket is olvastam időközben becses lapja hasábjain : lehetetlen, hogy meleg köszönetet ne mondjak az ismeretlen szerzőnek. Minden szava szivemből van véve, szivembe talált. Az ősz bajnok bátoritása gyulasztólag hatott ifjú kebelemre. Vajha buzdítana is tettre mindnyájunkat a sebes léptekkel haladó kor, s különösen mi ifjú munkásai az ur szőllőjének, abban keresnők legfőbb dicsőségünket, hogy egész szivvel-lélekkel nagyszerű hivatásunknak élnénk s ekkép tehetségünkhöz képest egy szebb s boldogabb jövőt készíthetnénk szeretett egyházunknak s édes hazánknak. Kedves ifjú barátaim, az egyház s haza reményei ! ... Im kinyújtom felétek kartársi jobbomat, s esdve kérlek : jertek és legyetek segítségül nékünk! kezet kézbe, vállvetett erővel többre megyünk. Fel a zsibbadás dermesztő álmából s lásson munkahoz, — férfias, kitartó, lelkes munkához kiki! . . . Ebben az anyagias, önző világban tűzzünk mi magunk elé magasra törő célokat s ragaszkodjunk eszményeinkhez állhatatosan. Legyünk az az evangeliomi só, mely áthatja az egész társadalmat és nem izetlenül meg soha. Szégyen volna, ha bennünket is földhöz kötne a rög, ha nem bírnánk emelkedni a valódi lelkesedés lángszárnyain, s nem tudnánk megküzdeni az előnkbe törő akadályokkal. Előre hát, csak bátran előre ! ! »Mutasd meg, mit vihet ki Erős szivláng alatt, Az elszántság hatalma lís az érc-akarat!« Lévai/ Lajos. BELFÖLD. A nazarenizmussal vívott gyomai harc. III. A nyul kiugrott a bokorból. Saját hálójába került. Felém csap, de az ütés saját lábát éri. Nem várt tolakodás. Siránkozik a tövisek között. De most már erre aztán csakugyan neki melegedett, és a nyul kiugrott a bokorból. Pelállt a neki sápadt ember, és azt mondta: ,na hát beszélek.« Beszéde ilyen forma menetű volt : s

En N. S/alonta városában születtem, református emberek voltak a szüleim. Azt mondják, hogy csecsemő koromban megke reszteltek; de én nem tudom, hogy mit csináltak velem. Azután sem vettem észre magamban a keresztvíznek semmi hasznát. Nem is ért az semmit. Aztán meg az apám meg az anyám sem voltak olyanok, a kiktől jót tanulhattam volna. Ha feddettek mindég az »Istene4 meg a »Krisztusa2

járta. En is megfeddem az én gyermekemet ; de nem haraggal, hanem szeretettel. Elmentek a templomba is ; de nem ért az semmit. Mikor haza jöttek megint káromkodtak s újra kezdték a gonosz életet. A ki még nincs megkeresztelve, nem is hallgathatja haszonnal az igét. Olyan volt a templom, mint a latrok barlangja, teli bűnösökkel. Ilyenek közt nem ér semmit a gyülekezetben lenni! Ebben a Zsodomában én sem voltam jobb a többinél ; úgy megromlottam, hogy azok a vétkek, a melyekről szól a galíciai levél 5-ik része, mind befészkelték magukat belső részeimben (Itt felolvasta az idevonatkozó verseket.) Igy töltöttem én bűnben az időt, mikor egyszer azt mondta egy barátom : »keresd4

1 Én Istenem mit keressek ? A könyveim hullottak, ríttam, nagyon sokat ríttam. És azután megta"áltam, hogy : Ádámban elestünk mindnyájan. Istenem Uram ! hová legyek, a pokolba jutok. Ríttam megint, nagyon sokat ríttam. De megvigasztalt a jó barátom, és azt mondta : »még jóra fordul minden.« Azután jóra fordult csakugyan. Megértettem Péter apostol szavát, a ki igy szól : »Térjetek meg és keresztelkedjetek meg stb. stb. (Felolvasta Cselek. 2 : 39 és Ján. 3 : 5-ét.) Szóval megtértem és megkeresztelkedtem ; de nem ugy mint maguk, mert az nem ér semmit, hanem ugy a mint a Jézus megkeresztelkedett. Hogy mi történt velem a keresztelés alatt, nem tudom; csak utána éreztem meg, hogy úgy megváltoztam, mint-